A Herman Ottó Múzeum évkönyve 49. (2010)

Bodnár Tamás: Kis Panna. Egy 17. századi szendrői szépasszony története

Iázó kurvaasszony, mert ha én innen kimegyek, soha, esküszöm az élő Istenre, hogy ha csak mindenemmel szerét tehetem, soha énelőttem sokat nem jár ám. Oh, hol az lelked, hogy az vér is meg nem hal benned, ha meglátod az minket meggyalázó nyilvánvaló kurvát. Mit discurrálsz az ebhitüvel? Van-e hiti, nem gyaláza meg, holott megesküdött előtted? Mit félsz, ki mit tud rád, mert egy gyermek sem mondott rád semmit. Ha idehozott, bizony el is bocsájt. Hát én mit szenyvedek érted, de mégis csak az atyámfiaitul ne szenyvednék, semminek tartanám. Bizony az mit az réven vesztettél az vámon megnyered, csak fogadd szómat. Most is azért tanít bizony Isten, hogy megismerted hozzád való igazságomat s sok szenyvedésemet éretted, s még sem fogadtad soha meg az mit kértelek. Téged az Isten most tanít, ha eszed van, s engem próbál, de bezzeg hiszem is, hogy bizony minden nagy bú után nagy örömet ád Isten. Azt mondja Dávid, mindenre megtanít Isten, s az üdő. Csak innen mehessünk ki. Azon törődöl-e te az mid neked volt? Elkárhozzam, ha három nap itt ültem volna érte. Bizony nem annyit szerzek érte tiszttartóság nélkül is, hiszen nagyobb az én szenyvedésem annál, s még sem azért kétségben. Csak az anyám szenyvedése mind nagyobb előttem, mint fárad, s költ mindenfelé az hová nem kellene is bújában. De ez csak megvan, mind jó végével biztatom magamat s téged hasonlóképpen Szívem. Átkozott még a lelked is, ha felvennéd az eb tisztit is, ha ugyan erővel rád kötnék is, s csak úgy is vennéd fel. Hogy az Úristen úgy segéljen inkább, mindjárt valakivel lenni általköttetnélek, hogy sem gyalázatosan élnél, mint eddig, s minden kutya nyakon kapna, arra elmédet se ereszd ám. Nagyobbra becsülöd rossz holmidat én nálamnál, oh kicsiny hitű! Míg én élek bizony elég lesz nékem s néked is, ha veszed, s igaz hited van, ha nem lássad, hogy veszed hasznát. De ha az én szómat meg nem fogadod, bizony megtanítalak én, hogy kell virágos kertet ekével rontani. Tudod, vajh ki megindult az én vérem most meglásd mit csinálok, ha kimegyek. Kegyelmedhez hozzáülik, de bezzeg nem hiában fájlalják az én atyámfiai, énhozzám nem illik ez az szenyvedés, mégis kegyelmed unta inkább el. Csak egy cseppet se búsulj semmin, vége lesz mindennek. Vajh kiorrolja az német, hogy nem igen supplicáltatom azólta. Vasárnap is azt mondta Becskeházinak, hogy egyszer se küldtem hozzá. Bizony nem járatom oly hamar, azt tudta. Hogy térden állva kérem, talán megizenem. Csak várom én miért hívatott ide. Itt is ellakhatom, magam bezzeg meguntam ám rokon (?) az várat. Már megválik, ha el kell küldenem, elküldök az ebhez. Én nem ugyan, ha anyámasszony nem küld. Becskeházi, most talán láttad is Szívem, hogy béhozzák, igen szép főtt három pisztrángot küldött. Maga óbort kéretett tőlem, hiszen nékem nincsen. Megizenem, hogy az micsodás van, ad az anyámasszony, talán valaki dicsérte előtte. Bezzeg ha lehetne, ide küldeném Szívem, puput (?) is küldenék, mert nem izensz attul nékem azkitül az fésűt küldtem. Mert bizony attul ne félj ám. Borért minden nap elküldhetnél anyámasszonyhoz Cica, hiszen csak azt mondaná az ki hozná, hogy Peteő küldi. De hiában, mert nincsen olyan embered." „Szívem nem tudom én micsoda levél volt az, az melyet anyámasszony erre az németre Kassán íratott. Vasárnap hozták, mert anyámasszony is akkor jött meg, s hétfűre virradván mindjárt ment Kassára. Itt pedig megparancsolta, hogy senki ne mondja hova megyen. Ma tudtam én is meg valamint, de nem tetszett nékem. Édes Szívem az én fe258