A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Pirint Andrea: Ecsettel, szóval és tettel. Bartus Ödön (1888-1950) festőművész munkássága

ECSETTEL, SZÓVAL ÉS TETTEL BARTUS ÖDÖN (1888-1950) FESTŐMŰVÉSZ MUNKÁSSÁGA PIRINT ANDREA Mindazok, akik valaha is - akárcsak érintőlegesen - foglalkoztak már Miskolc képzőművészeti életének korai periódusával, jól ismerik Bartus Ödön nevét. Nem csupán festőtagja volt a művészeteket térségünkben meghonosító nagy generációnak, de a korszak krónikása is. Számosan merítenek tőle adatokat, hivatkoznak rá és nevezik meg mint a miskolci művésztelep megalakulását elősegítő aktivistát (példaként szolgál erre jelen tanulmánykötetben Sümegi György publikációja). Mindezek ellenére korántsem közismert, ki is áll a név mögött a maga teljes valójában, s az sem tudatosodik eléggé, mekkora súllyal bír az összetett életmű Borsod vonatkozásában. Bartus Ödönt kortársai jól ismerték és méltányolták, nem csupán térségi viszonylatban. A közismertséget és köztiszteletet több okból is joggal kiérdemelte. Elsősorban festőművész volt, másodsorban rajztanár, ám ugyanakkor művészetszervező, művészeti író, restaurátor és heraldikai szakember is egy személyben. Mindezek mellett sok idejét rabolták el a különféle tisztségek betöltésével járó kötelezettségek. Erdemeinek elhalványodása festészetének konzervativizmusával áll szoros kapcsolatban. A művészettörténeti emlékezet elsősorban azon egyéniségekre koncentrál, akik a maguk idején új lendületet adtak a képzőművészetek fejlődésének, egyszóval az újítókra, a stílusukban és szellemiségükben „előre tekintőkre". Bartus Ödön nem volt újító. Festészete mestereinek naturalizmusát élteti tovább egy olyan korban, amelyben épp az általa képviselt művészeti ízlés testesíti meg a negatív pólust. Mindaz, amit a 20. század első felének - emlékezetünkben máig elevenen élő - modern mesterei megteremtettek, épp annak ellenében tették, amit Bartus Ödön képviselt. Nem nehéz belátni, hogy helytelen szemléletre vall fentiek okán megfeledkezni egy küzdelmes életmű értéket teremtő vonatkozásairól. Lehet, hogy nem volt újító, ám saját stílusán belül a legjobbat nyújtotta. Olyan mesterségbeli tudást, festőtechnikai minőséget hozott, ami vidékünk viszonylatában az akkori legjobbak közé emelte őt. Az a néhány évtized, amelyen pályája átívelt, a rendszeres képművészeti élet megteremtésének és a művészeti közízlés módszeres fejlesztésének időszaka volt Miskolcon, s egyúttal a város szélesebb térségében. Bartus és művészbarátai egy olyan közegben törekedtek képzőművészetet honosítani, amelyben a legelső teendő annak tudatosítása volt, hogy egy eredeti festmény több értéket képvisel, egyben nagyobb műélvezetet nyújt, mint egy színnyomatos reprodukció. Még ennek a legalapvetőbb tézisnek a beláttatása sem ment egyszerűen a polgárság körében. Megszállottság, agilitás és - tegyük hozzá - tetszetős, anyaggazdag, naturális piktúra kellett ahhoz, hogy az egyszerű fejekben lassan fény gyulladjon. Furcsa ellentmondás ez, hiszen épp az tette Bartust alkalmassá arra, hogy művészeti életet teremtő feladatát elláthassa, ami festészetében elmarasztalható. Művészetének könnyen befogadható látványgazdagsága nélkül itt - a fővárostól távol - a hermetikus elszigeteltség jutott volna osztályrészéül. Missziót csakis ezen a nyomvonalon teljesíthetett. Bartus Ödön 1888. május 1-én született Miskolcon. Középiskolai tanulmányait a helyi református főgimnáziumban végezte. 1908-tól Budapesten a Képzőművészeti