A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Pirint Andrea: Ecsettel, szóval és tettel. Bartus Ödön (1888-1950) festőművész munkássága

Főiskola ösztöndíjas középiskolai rajztanár-növendéke Révész Imre és Edvi-Illés Aladár irányítása alatt. 1912-ben megszerzett rajztanári oklevelével a zsebében először az eperjesi tanítóképző intézetben kapott képesítésének megfelelő állást. A világháború kitörésekor innen vonult a frontra, ahol az autósoknál, majd a repülősöknél szolgált. Főhadnagyként szerelt le, háborús érdemei elismeréséül megkapta a koronás arany érdemkeresztet, a Signum Laudist és a háborús emlékérmet. Az első nagy világégést követően, 1918-ban visszatért Miskolcra. Hazaérkezésekor rögvest egy egyéni tárlaton mutatkozott be, számot adva szűkebb pátriája előtt az időközben megszerzett festői tudásról. Jól érzékelteti a város művészeti életének akkori állapotát, hogy a debütálásra - más hely hiányában - az ún. Ujságterjesztőben, a Reggeli Hírlap kiadóhivatalában kerülhetett sor. Miskolci ténykedését azonban alig kezdte el, a Tanácsköztársaság elől Bártfára költözött. A bukást követően ismét visszatért szülővárosába, ahol az eperjesi tanítóképző Miskolcon történő újranyitásával csakhamar állást is kapott, pontosabban fogalmazva, voltaképp visszakapta régi állását. A kezdeti hányattatások után végre elérkezett az ő ideje. Tele volt művészi ambícióval, energiával. A festészeti - egyelőre „szabadidős" - tevékenység mellett volt már biztos megélhetést nyújtó állása is, ráadásul nem is egy, hiszen a Meilinger Dezső (18921960) festő és Nyitray Dániel (1890-1971) szobrász által 1919-ben létrehozott festészeti szabadiskolában a következő évben ugyancsak állást kapott. Ám ez az iskola többet nyújtott, mint másodállást: egyúttal szellemi közeget, rokonlelkek barátságát. Ok hárman gyakorlatilag egyszerre kezdték áldásos tevékenységüket Miskolcon, azonos célok, azonos ideák által ösztönözve. Bartus magától értetődő módon csatlakozott a duóhoz, majd némely tekintetben - talán nem túlzás kimondani - fölébük is kerekedett. A postahivatalnok édesapjától örökölt-tanult precizitása, továbbá jó szervezőkészsége, gyakorlatiassága és - mint később megmutatkozik - tollforgatói hajlama mind-mind egy közösség vezetésére, egy eszme képviseletére predesztinálták. A szabadiskola létrehozása és működtetése az egyik legnagyobb jótéteménye az említett művészeknek, hiszen - mint tudjuk - ez a helyi kezdeményezés alapozta meg annak ötletét, hogy a Képzőművészeti Főiskola épp Miskolcra helyezze állandó nyári művésztelepét. A hivatalosan 1921-től működő állami Művésztelep egészen 1949-es fennállásáig seregnyi festőnövendéket és számos főiskolai művésztanárt vonzott Miskolcra és a térségbe a nyári hónapok idejére. Az új helyzet bizakodással töltötte el a helybéli művésztanárokat is. Maga Bartus elérkezettnek látta az időt, hogy tanári állását lemondja, és kizárólag a művészetnek éljen. Úgy hitte, megteremtődött a feltétele annak, hogy a piktúra megélhetést biztosítson Miskolcon is. Mindenképp nagy előrelépést jelentett számára, hogy a Müvésztelepen ösztöndíjas műtermet kapott. Nagy kedvvel és elhivatottsággal fogott hozzá a főállású alkotómunkához, s miközben saját bőrén tapasztalta, hogy a helyi feltételek mégsem teljességgel kielégítőek, sorsát - s egyben a számbelileg egyre csak gyarapodó helybéli müvésztársak sorsát is - kezébe véve minden tőle telhető módon - hangos és írott szóval, kiállítás-szervezéssel, egyesületi munkával - elősegítette, hogy a képzőművészetek érvényesülése előtt álló akadályokat felszámolja.