A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Marozsán Zsolt: Dohánytermesztők a Sajó-völgyben (A sajószentpéteri sváb kisebbség története)

mérhetetlenek voltak, ezért adataikat gyakran hibásan vagy egyáltalán nem rögzítették. A halálozás valódi okát sem tüntették fel a halotti jegyzőkönyvekben. A számbavétel következetlenségei és hiányosságai miatt nemcsak a fogságba esettek, hanem a fogság áldozatainak a számát sem lehet pontosan megállapítani.

68 Ha a teljes fogolynépesség száma eléri, illetve meghaladja a 600 ezret, akkor a fogságba esettek mintegy harmadát a fogság áldozatának kell tekinteni. A foglyok nagy része betegen tért vissza, és sokan végleg munkaképtelenné váltak, így áldozatoknak tekinthetjük a túlélőket is. A hazatérő foglyok a megtapasztaltakról gyakran még családi körben sem mertek beszélni - elbocsátásukkor ugyanis megfenyegették őket, hogy könnyen visszakerülhetnek a fogságba. A hazatérők a magyar kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. Hiába történt meg az 1950. március 25-i kormányrendelettel a német nemzetiségű lakosság állampolgári egyenjogúságának visszaállítása, a téma évtizedekig tabu volt, és csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart. Legtöbbjük történetéről a társadalom csak 1989 után kezdett tudomást szerezni. A visszatérők nehezen tudták feldolgozni a történteket, a trauma emléke generációról generációra szállt. Sok családban még ma is tabunak számít e kor, amiről 60 év elteltével sem szívesen nyilatkoztak a túlélők. Ez annál is inkább így volt, mert a túlélők és a hazakerülők erkölcsi és fizikai szenvedéseit, valamint anyagi veszteségeit a magyar kormány nem volt hajlandó elismerni, figyelembe venni és valamilyen formában kompenzálni. Hivatalos helyeken sem megértést, sem támogatást nem kaptak. Munkalehetőségük teljesen beszűkült, tanulmányaik vagy szakképzettségük befejezéséhez sem kaptak semmiféle anyagi segítséget. A betegen hazatérőknek nem járt sem táppénz, sem más jellegű járadék. A fiatalok pályája derékba tört, még mielőtt tehetségük kibontakozhatott volna. A hazatérőket az életrajzukban szereplő munkatábori évek miatt állandó gyanú kísérte, egész életük folyamán hátrányos helyzetűek maradtak. A magyar hatóságok többnyire úgy kezelték őket, mintha önkéntesen jelentkeztek volna a szovjetunióbeli munkára, vagy elhurcolásuk a saját hibájukból eredt volna. így az internálás és az azzal járó rabszolgamunka felelőssége őket terhelte. A rendszerváltás után készült dokumentum jellegű riportkönyvek, filmek mind azt az addig alig-alig ismert tényt támasztották alá, hogy a háborút követő tömegdeportálások részeként sok tízezer magyar fiatal lány, feleség és anya - sőt, még terhes asszony is - áldozatul esett a szovjet brutalitásnak. Minderről csak az 1990-ben megváltozott politikai helyzet nyomán lehetett nyíltan beszélni és írni. Csak akkor tudták elmondani a még életben maradottak megpróbáltatásaik szomorú történetét. Csak akkor vallhatták végre szabadon a szovjet birodalomban eltöltött évek borzalmairól. Német kisebbségi önkormányzás Az 1990-es rendszerváltás idejére teljesen megváltozott a gazdasági, társadalmi, politikai helyzet a sajószentpéteri németek életében. Azok a gazdasági ágazatok, melyekért évtizedekkel korábban a városba érkeztek, jórészt megszűntek, vagy épp hanyatlásukat élték. A korábban oly virágzó dohánytermesztés az 50-es évek végéig tartott, majd 68 Stark 2006/5. S 9