A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Spóner Péter: Tűzvész, tűzoltás, céhek (Tűzvédelem Miskolcon a 18. század második felében)

A 18. századtól egyre növekvő tüzesetek két alapvető okra vezethetők vissza. E korszakban nagyarányú népességnövekedést figyelhetünk meg. A demográfiai változáshoz azonban nem tudott alkalmazkodni az építészeti technológia, a városok mind zsúfoltabbá váltak, ezáltal a gyorsan növekvő lakosság számára nem tudott megfelelő életteret biztosítani. A tüzek gyors terjedésében fontos szerepet játszott, hogy az épületek jelentős részét fából építették, a tetőket pedig sok esetben náddal vagy szalmával fedték be, melyek a száraz nyarakon, különösen szeles időben pillanatok alatt leégtek, egyben elősegítették a tűz gyors terjedését is.

5 E két tényező egyaránt jellemző a 18. századi Miskolcra, annak is leginkább második felére. Miskolc lakossága a 18. század derekától ugrásszerűen megnövekedett. A század eleji 3—4 ezer főre becsült népessége az 1750-es évekre megközelítette a 10 ezer főt. Az 1786-os II. József korabeli, első országos népszámlálási adatok szerint pedig Miskolc lakossága már meghaladta a 14 ezer főt.

6 E folyamat két okra vezethető vissza. Egyrészt a diósgyőri uradalom a század második felében állandóan népesítette legjelentősebb tartozékát, Miskolc mezővárosát, másrészt maga a város is támogatta az itt letelepülni szándékozó, elsősorban iparos népességet. A betelepülés díja egy hollandi arany vagy egy bőrveder volt.

7 Ezzel párhuzamosan a városkép is gyorsan változott, az épületek száma majd ezer házzal és különböző melléképülettel emelkedett a század második felében. 1780-ban már 2400 lakóházat írtak össze a városban. Ez a változás azonban nem tudatosan, hanem spontán jelleggel történt. Ennek következményeként a házakat közel építették egymáshoz - döntően gyúlékony anyagokból -, ezért keskeny utcák és szük udvarok keletkeztek.

s Az épületeket a legtöbb magyarországi mezővároshoz hasonlóan Miskolcon is inkább - a Bükk közelsége miatt - a sokkal olcsóbban beszerezhető fából építették. Ennek oka az alapanyag és munkadíjak magas árában keresendő, mert kő elegendő mennyiségben állt volna rendelkezésre, a város határában számos kőbánya működött.

9 A tehetősebb magánszemélyek körében a 18. században kezd elterjedni a kő használata a lakóházak építkezésénél, de ők is csak telkük utcára néző oldalára építettek kőből készült úgynevezett fejér házat, a hátsó traktus azonban ezeknek az épületeknek az esetében is inkább fából vagy paticsból készült. A lakosság döntő része fából, a külvárosokban pedig leginkább paticsból, vályogból vagy ezek kombinációjából készült házakban lakott. 1793-ban készült lakóház összeírásból tudjuk, hogy még a század végén is a miskolci házak 90%-a fából, illetve paticsból épült.'" A házakat, még a kőépületek tetőzetét is igen tűzveszélyes fazsindellyel fedték, a külvárosi épületeket, a szegényebb családok otthonait pedig még gyúlékonyabb zsúp-, illetve nádfedéllel építették. A cserép használata csak a 19. században jelenik meg Miskolcon." A helyi kőművesek 1773-ban hozták létre közös céhszervezetüket az ácsokkal és kőfaragókkal, de a céh első mesterei között mindössze három kőművest találunk. Ok azonban elsősorban a város középületeinek, mint például a városi börtön, a Város Háza és Miskolc templomainak építkezésein vállaltak munkát. Csekély számuk arra utal, hogy magánszemélyek lakóházuk felépítésében csak ritkán 5 Kútvölgyi 1989. 11. 6 Rémiás 2004. 35-36. 7 Rcmiás 2004. 36-37. 8 Fazekas 1994. 100. 9 A város környéken működő kőbányákról, azok bérlőiről, az általuk elvégzett munkákról és a kő áráról részletesen ír Gulya István tanulmányában. Gulya 2005. 142. 10 Rcmiás 2004. 92. 11 Gulya 2005. 132.