A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Boros László: Beszélgetés a 75 éves Frisnyák Sándor professzorral

a minőség embere volt, aki a szakmai önképzésére, tennelőtevékenységének folyamatos megújítására és fejlesztésére sok pénzt, időt és energiát fordított. Az 1948-as rendszerváltozást követően azonban egyre nehezebbé vált a tevékenysége. A műhelyét a foglalkoztatottak létszáma (kb. 3-4 fő) alapján nem lehetett államosítani, de a gépeit a megalakuló cipész-szövetkezet részére minden írásos határozat vagy átvételi elismervény nélkül elvitték és a helyiségeket egy, faluról betelepített családnak utalták ki. Édesapám a néhány m

2-es alagsori mosókonyhánkban folytatta munkáját: egyetlen megmaradt varrógépével műbőr táskákat készített. A kényszerű foglalkozás-váltás testileg és lelkileg súlyosan megviselte, a személyét érintő igazságtalanságokat nehezen tudta feldolgozni. 56 éves korában halt meg. A szülők és nagyszülők mentalitása, személyes példamutatása meghatározó jelentőségű volt számomra: nagyrészt nekik (és természetesen tanáraimnak is) köszönhetem, hogy azzá váltam, ami vagyok. Hol és mit tanultál? 1. kép. Frisnyák Sándor (Mán/ai György foté)müvész felvétele, Pécs, 2008. november 6.) A tanulmányaimat Miskolcon, Egerben és Budapesten folytattam. Miskolcon az elemi iskola elvégzése után szüleim a 2. sz. polgári iskolába írattak be, ahol a gyári munkások, kisiparosok, kiskereskedők és a városkörnyéki parasztgazdák gyermekei tanultak. 1948-ban a kereskedelmi középiskolában ismét olyan közegbe kerültem, amelyben a többnyire alacsony származású diákok számára az iskola elvégzése egyfajta felemelkedést jelentett. Emlékezetem szerint nagyon gyakorlatias felkészítést kaptunk: elsősorban matematikát, könyvelést, kereskedelmi levelezést, jogi és közgazdasági alapismereteket, gyors- és gépírást tanultunk, s e szakmai tárgyakon kívül irodalmat, idegen nyelveket, történelmet és gazdasági földrajzot is. Én annak örültem a legjobban, hogy már az első félévben megtanultam gépírni, és így édesapám segítségére is lehettem az adminisztrációs munkáiban. Édesapám nekem ajándékozta a Continental táskaírógépét, amelyet 1948-tól több mint ötven éven át használtam, s ez volt a legfontosabb munkaeszközöm, ezzel fogalmaztam minden írásomat. 2001-ben vagy valamivel később tértem át a számítógépes szövegszerkesztésre, de az írógépemet - mint édesapámtól kapott egyetlen tárgyi örökséget - ma is nagy becsben tartom. Érettségi után az egri Pedagógiai Főiskolára kértem felvételemet, ahol 1955-ben szereztem ált. iskolai földrajz-történelem szakos tanári diplomát. Később, az 1960-as években - miután körülményeim lehetővé tették - az