A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Szűts István Gergely: A szervezett szabadidő jellegzetességei Miskolcon az 1950-60-as években

A szóbeli információszerzés mellett megpróbáltuk a hagyományos írott forrásokat is megszólaltatni. Ezzel kapcsoltban itt kell külön hangsúlyozni azokat a módszertani nehézségeket, amelyek a rendelkezésre álló, ideológiailag súlyosan átszíneződött statisztikai adatok, hivatalos iratok és a sajtó forráskritikai olvasata során felmerültek. Ugyancsak kellő kritikával kell közelíteni az oral history felé, hiszen a múlt konstruálása, persze nem direkt módszerekkel, de itt is gyakorta tetten érhető. Itt ugyanis a beszélgetőpartner külső és belső indíttatások, akár tabuk, akár szégyen és persze nem utolsósorban a kérdések hatására maga alkotja meg saját múltjának olvasatát. Persze a múlthoz való viszonyról árulkodik az is, ahogyan valaki beszél mindarról, ami vele történt. Mivel témánk, a korabeli szabadidős szokások alapvetően semlegesnek és „veszélytelennek" tűntek, ezért interjúalanyaink többsége könnyedén, harag és irónia nélkül tárta elénk mindehhez kapcsolódó emlékeit. Miskolc, amely már a kommunista diktatúra létrejötte előtt is komoly ipari múlttal rendelkezett, 1947 után a tervszerű iparosítás kiemelt helyszínévé vált. A város lakossága alig két évtized alatt majd megháromszorozódott, városszerkezeti képe pedig az új városrészeknek köszönhetően jelentősen átrajzolódott.

6 Míg korábban az északkeleti régió kereskedelmi és kisipari központjának számított, addig a negyvenes évek végétől a hangsúly egyértelműen a nehézipar felé tolódott. A városban a két gyáróriás, a Diósgyőri Gépgyár (DIGÉP) és a Lenin Kohászati Művek (LKM) mellett ezekben az évtizedekben is már számos kisebb, bár így is több ezer embert foglalkoztató üzem működött. Ezekben a termelési egységekben nagyrészt a városba újonnan beköltöző vagy bejáró munkavállalók dolgoztak, akik mindennapjairól máig nagyon keveset tudunk. Pedig ebben az időszakban olyan, addig nem látott komplex társadalmi átalakulások zajlottak le, amelyek ismerete nélkül csak nehezen érthető meg a rendszer és a hétköznapi ember kapcsolata. Itt most nem vállalkozhatunk egy átfogó, általános jellegzetességeket bemutató kép felvázolására, helyette egy talán elsőre mellékesnek tűnő részjelenségre, a szabadidős szokások megismerésére helyeztük a hangsúlyt. Ezzel kapcsolatban az első kérdés rögtön az volt, hogy az itt élő különböző társadalmi hátterű személyek számára milyen lehetőségek kínálkoztak a szabadidő, a munkán kívüli órák eltöltésére, valamint az, hogy mindez hogyan jelenik meg emlékezetükben. Kérdés volt az is, hogy a diktatúra mennyire hatotta át a hétköznapokat, és különösen azok szabadidős részeit. Az interjúk során különös hangsúlyt kapott, hogy a szabadidőre adott asszociatív válaszok mögött megbújó, és az emlékezők által talán haszontalannak vélt jelenségekre is fény derülhessen. Mindezek önmagukban azonban értelmezhetetlenek lennének, ha nem állítanánk melléjük a korszak uralkodó, szabadidőről szóló kánonjait. Szabadidő-szocialista szabadidő-szervezett szabadidő Ennek tudatában először röviden felvázoljuk a hatalom szabadidőről alkotott elképzeléseit, majd ismertetjük ezek gyakorlati mintáit. Ezt követően mintegy görbe tükröt tartva megnézzük, mindezek hogyan működtek és milyen szerepet játszottak az egyéni 6 1945-bcn Diósgyőrt és Hcjöcsabát, majd öt évvel később Görömbölyt, Szirmát és Hámort is a városhoz csatolták. Ezzel és a nagyarányú iparosítás beindításával, a háborús veszteségek ellenére is 1941-hez képest 1950-rc másfélszeresére, 109 841 főre nőtt a város lakossága. A következő évtizedben folytatódott a növekedés, így 1970-ben már 169 292 főt regisztráltak Miskolcon.