A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Szabó Lilla: „Külön világban és külön időben" (Az Amerikában élő magyar képzőművészek és művészetük. A hivatalos magyar állásfoglalás az Amerikában élő magyar képzőművészekről)

cizmus magyar képviselőit, képzőművészetünk többnyire agyonhallgatott irányzatának a művészeit és alkotásaikat ismertem meg (Aba Nóvák Vilmos, Patkó Károly, Istokovits Kálmán stb.) Köztük szerepeltek ismert művészek is, így pl. a Képzőművészeti Főiskola tanárai, Szőnyi István és Barcsay Jenő festőművészek, Pátzay Pál szobrászművész, és a későbbi generációhoz tartozó modemek (Vilt Tibor). Erről, a Klebeisberg Kunó kulturális miniszter és Gerevich Tibor művészettörténész által a Római Magyar Akadémiára, posztgraduális stúdiumokra kiküldött művészekről akkoriban nem sokat hallottunk. Még kevesebbet 1956-ról, és a magyar forradalom leverése után az országból nyugatra emigrált művészekről. Emlékszem, megismerve Mágori Varga Béla életét és művészetét, mennyire érthetetlen volt számomra, hogy a szocializmus alatt annyit hangoztatott nehéz sors, a nincstelen származás semmit sem jelentett a kommunista diktatúra idején. Nem kellettek a valóban hiteles, a népből érkezett és művésszé, értelmiségivé lett emberek. Mágori négy évet „várt" még 1956 után, hogy talán mégis változik valami, míg végül hatvanhárom évesen vándorolt ki (igaz, hivatalos engedéllyel) öccséhez egy számára idegen világba. Nem véletlenül kezdtem előadásomat Fülep Lajos megállapításával. Ma sem beszélhetünk a 20. századi magyar képzőművészet egységes ismeretéről. A művészettörténeti kutatások jószerivel megállnak az országhatárok mentén: nem ismerjük a szlovákiai, a kárpátaljai, az erdélyi, délvidéki magyar képzőművészet múltbeli értékeit és a ma élő képzőművészeinek alkotásait. És még kevésbé - csekély kivételtől eltekintve -, a világban szétszóródottan élő/élt magyar képzőművészeket. Nem tudjuk, hogy kik és hányan éltek a 20. század különböző emigrációs hullámai következtében az Egyesült Államokban. A számok vélhető nagyságához képest csekélynek mondhatók az információk. (Némi változást ebben elsősorban a nyolcvanas évek második felétől kezdődő, majd az ún. rendszerváltás után megélénkült műkereskedelem hozott magával. Művész életrajzok, dokumentumok felkutatása a műalkotásokról szóló attesztek elkészítésének fontos tényezője lett.) Fokozatosan készülnek és jelennek meg monografikus feldolgozások, de a művészek különböző hazai és egyetemes képzőművészeti irányzatokhoz való kapcsolódását tárgyaló kutatások néha nagyon a kezdeteknél tartanak. Számtalan esetben csak a művész nevét ismerjük. A nevek mellől gyakran hiányoznak a tényanyagok. Ennek az óriási megkésettségnek, elmaradásnak okai is az ötvenes évekre vezethetők vissza. A kommunista diktatúra, a Kommunista Párt által első kézből vezérelt kultúra a szocialista realizmust tartotta az irodalom, a színházművészet, az építészet, a képző- és iparművészet egyetlen lehetséges irányzatának. Az 1947-től kezdődő - hosszú évtizedekig tartó - időszak művészetének előzményeként három „elemet" jelöltek ki a magyar festészetből és tették meg a szocialista realista művészet „előképének": 1. Munkácsy Mihály szociális témájú festészetét (Minden iskolai tankönyvben szerepeltek a festő Ásító inas, 1868-1869; Siralomház, 1870; Éjjeli csavargók, 1873; Zálogház, 1874. című müvei.) Mélyen elhallgatták a más, pl. a nagypolgári szalonokat és jeleneteket ábrázoló műveit. A művész német műkereskedője, Sedelmeyer által az Egyesült Államokban eladott müvekről semmit sem tudott a hazai közönség. (így azok feldolgozása éppen a közelmúltig váratott magára. 2006-ban, a Magyar Nemzeti Galériában és az ország különböző nagy múzeumaiban bemutatott Pákh Imre amerikai műgyűjtő tulajdonában lévő Munkácsy-festmények éppen ezért arathattak óriási sikert.) 2. A szocreál művészet másik követendő példája a nagybányai festészet volt. Érdekes módon, az ideológiai megfelelés miatt nem az irányzat plein-air stílusát emelték ki.