A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Kornyáné Szoboszlay Ágnes: Száz éve indult a 125 éve született Kós Károly pályája (Gondolatok egy hosszan kísértő olvasmányélményemről és a magam életútjáról 2008-ban)

Mondd meg: rabok vagyunk, Térgyig vasba járunk, És csak sarcoltatunk (543-545). Harmadik forrás a kalotaszegi népnyelv. Erről részletesebben egy más összefüggésben fogok szólni. A források felhasználása, az írói alkat és szándék olyan stílust hoz létre, amelynek jellemzőit a következőkben látom. Itt ki fogom emelni azokat a nyelvi eszközöket, amelyek azt szolgálják, hogy a szöveget népies-régiesnek, emelkedett-ünnepélyesnek és valós-hitelesnek fogadjuk el. Most itt állok a magam állította csapdában. El kellene döntenem, hogy ezekről a szövegsajátosságokról mi módon szóljak. Megtehetném, hogy igazoló részleteket keresek, vagy akár statisztikát csinálok, hogy miből mennyi van, s melyik szolgálja az általam kiemelt sajátosságot. A másik út, hogy hozok ugyan példákat, de nem az egyes sajátosságokhoz rendelve, hanem nagyjából a nyelvi szintekhez. Azonban ez is csak nagyjából sikerülhet. Mindenesetre ezt a második utat választom, mégpedig a következő meggondolásból: a) az elemi eszközök nem légüres térben, hanem mindig összefüggésben léteznek, nyelvi struktúrát alkotnak. Meggyőződésem szerint minden eszköz többértékü, több összefüggésben is megállhatja a helyét attól függően, hogy melyik oldala, jellemzője válik fontossá; b) ugyanazok az eszközök éppen ezért nem csak egy kiemelt sajátosságnál tárgyalhatók, hanem kettőnél vagy mind a háromnál is; c) a nyelvi szintek esete ugyanilyen. A hang/hangzás, a szókincs, illetve a mondatszerkesztés kérdései átjátszanak egymásba. De ugyanígy átjátszik egymásba a régiesség hangulatát idéző eszközök tára a népies/népnyelvi eszközök csoportjával. Ezek aztán az ünnepélyes-emelkedett hangnem kialakításának is eszközeivé válnak. Most aztán Szabó Zoltán megnyugtatóan vigasztaló szavaira gondolva, választok valamennyit ezekből az eszközökből. Igaz, hogy az irodalomtörténész szerint Kós Károly nem archaizál, hanem a népnyelvre épít, mégis azt kell mondanom, hogy a népnyelv, a nyelvjárás egészében véve is alkalmas archaikus hangulat keltésére. Hiszen a nyelvjárás, bár a köznyelv árnyékában megvan a maga belső változása, fejlődése, mégis lehet a régebbi állapotok festésére alkalmas eszközök tára. Ha tehát Kós Károly a saját korabeli kalotaszegi népnyelvet használta fel, mindenképpen sikerült elkerülnie az archaizálással és a nyelvi rekonstrukcióval feltétlenül együtt járó buktatókat. Az archaikussal különben is sajátos kapcsolatot teremtett. „Szerettem a régi könyveket, a szép hártya- és bőrkötéseket, a gyönyörű címlapokat, no meg a pergamen oklevelek írását. [...] Ezek a régi írások nekem rettenetesen tetszettek; a bolondériám lett, hogy ezeknek az írásoknak a duktusát elsajátítsam. Beöthy Zsolt gazdagon illusztrált kétkötetes irodalomtörténetében, ahogyan neveztük, a Nagy-Beöthyben, rátaláltam Ráskai Lea írására. Ezt irtózatosan megszerettem s betanultam. Elég alaposan, úgyhogy ez maradt meg bennem még a rendes kézírásomban is. Kézzel írott könyveim betűinek másik forráshelye a kalotaszegi temetők, a fejfák. Lerajzoltam a parasztok betűit, alaposan tanulmányoztam a fába vésett betűk vonalvezetését, s aztán ezekkel írtam meg első kézírásos könyveimet. [...] A Régi Kalotaszeg című építészeti tanulmányomat [...] eredetileg nádtollal pergamenre írtam és rajzoltam" (Benkő 34). (És 1. a 2l-es lábjegyzetet!)