A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Kornyáné Szoboszlay Ágnes: Száz éve indult a 125 éve született Kós Károly pályája (Gondolatok egy hosszan kísértő olvasmányélményemről és a magam életútjáról 2008-ban)

eleji Kalotaszeg népi világának realista ábrázolása által teremti meg. Hősei a kalotaszegi nyelvjárást beszélik, annak kirívó hangtani sajátságai nélkül. Hősei lakását, használati tárgyait, ruházatát szintén a XX. századi Kalotaszeg népi világából plántálja át a múltba" (Varró, Kós Károly, a szépíró. 123-124). Erre az átplántálásra Kós Károly művei tartalmilag is igazolást nyújtanak. Álljon itt egy 15. századi és egy 20. századi eseményt elbeszélő művének egy-egy részlete! Amikor Budai Nagy Antalt falujában, a kalotaszegi Szucsákon az apátsági huszárokkal érkező csuhás barát el akarja fogni, nem sikerül rábizonyítani a somtelki kelyhesek kiszabadítását: „A barát odaszólt a hadnagynak, és komoly volt az arca. - Mégis bizonyos, hogy ez az ember Somtelkén volt az éjjel. Meg kellett volna fogassam. Nagy Pál erősen megnézte a barátot, aztán fejével a körülöttük tolongó emberek felé biccentett. - Ha az arkangyalokkal parancsolhatsz, atyám, akkor megfoghattad volna Budai Nagy Antalt. De nem láttad a baltát az emberek kezében?" (Budai Nagy Antal históriája 350.) A 20. századi történet az erdők szabadságát őrző és védő pásztorok sorsáról szól. „S amikor az erdő szélén kipillantottunk, alattunk a Marsoaja téres teknőjében ott legelt a csorda. Körülötte néhány pásztor és csoring, és a csordán felül, a domboldalon, az öreg fenyő árnyékában is emberek álldogáltak egy csomóban s mozdulatlanul, széjjelvetett lábakkal, hosszú botokra könyökölve [...] meg sem moccantak, csak állottak a botra támaszkodva, karjukra akasztva a hosszú nyelű balta" (A havas 261). „Ritkás erdőben lovagolunk be, az erdőn túl a Marsoaja nagy, virágos lunkája a határdombokig. [...] legelöl Gergely bácsikám [...] hirtelen megrántja a szárat [...] Moccanás nélkül állnak a lovacskák, és tisztán, élesen hallatszik a kolompszó. Állandóan, szinte ritmikusan. - Nem legeltetnek, terelnek. [...] Alattunk a lunka teknőjében sűrű, tömött rendben halad a csorda. Hajtók terelik és kutyák meg csoringok hajkurásszák az elmaradókat s a kitörni próbálkozókat" (A havas 265). A havas legelőt kereső és védő pásztorai ugyanúgy és ugyanott terelik a csordát (turmút), mint a Varjú nemzetség lopói. „Hajnalban a Varfu Lupuluion. Az ösvény a hegygerincen kanyarodik; az egyik oldalon, mélyen lenn zúg a MelegSzamos, másik oldalon a Riskó patak kanyarog a völgyben. Szép, tiszta idő, kicsit fúj csípősen a hajnali szél. Innen felülről messze ellát a szem a páratlan levegőben. Az ösvényen Varjú Gáspár áll. Támaszkodik a puskára. Háta megett a ritkás fenyőben legel a lova [...]. Gáspár intett a fejével. Aztán a Riskó völgye felé mutatott le: - Ott viszik őket Az oldalon jó darabon le a patakig irtás, és le lehet látni a vízig. Varjú János letekint arra, amerre a fiú mutat: sok-sok fehér pont mozog ott lefelé a patak mentén. A tulkok. Lovas emberek hajtják őket" (405). Ahogy a testvérek megosztoznak az örökségen, két évszázadot átívelve szinte azonos módon történik.