A Herman Ottó Múzeum évkönyve 48. (2009)

Kornyáné Szoboszlay Ágnes: Száz éve indult a 125 éve született Kós Károly pályája (Gondolatok egy hosszan kísértő olvasmányélményemről és a magam életútjáról 2008-ban)

[Budai Nagy Antal] „megbeszélte a bátyjával, hogy megkülönböznek. Antal vállalná a szucsáki anyait, Jánosé maradna a hazai apai. Az állatokat megosztják felesbe, és Antal még pénzt kapna. Otthon aztán megegyeztek pontosan és békességesen. A szucsáki roskadozó portát közösen hozták rendbe, és karácsony előtt már a maga tűzhelyénél melegedett Budai Nagy Antal" (Budai Nagy Antal históriája 326). „A Varjú fiúk megosztoztak. Gyurka házasodni készült [...] Az osztozkodás könnyen ment: Jankó a Pojánát vállalta. Gyurka kacagott. - Bolond vagy, öccse, hogy olyan könnyen adod, de ha te azt vállalod, én vállalom Monostort. [...] Aztán a két testvér nem sokat látta egymást. Jankó a Pojánán élt, Gyurka Monostoron tusakodott a földdel" (570-571). A kalotaszegi történetek aktuális mondanivalóját a korokon átívelő azonosságok mellett a hűségről szólva a Trianon után Erdélyben maradt Kós Károly személyes példája is igazolja. Az író fényképeit ismerve s az öreg Varjú Jánosról írottakat összevetve azt is igazolva látjuk, hogy Varjú János alakjában önarcképet is adott: „hosszú, sovány, madárorcájú, lógó bajusszal és apró kék szemmel" (368). „[Varjú János] Felment a havasba, udvart kerít a Pojánán - így mesélte Basa Tamás úr, a gyerőmonostori. [...] - Bolond ez is - állapították meg az atyafiak -, bolond, mint minden Varjú időtlen idők óta. Mert bolond dolog is az, ha valaki éppen fordítva csinálja, amit mindenki más csinál. Hogy valaki felfelé törje magát, mikor mindenki lefelé igyekszik. Mint ahogy a vizek is, lám, amik ott fenn fakadnak, azok is lefelé jönnek harsogva, rohanva a völgyekbe, és onnan tovább, a meleg, nyugodalmas síkságokra. És az emberek is csak így. A rendes emberek..." (376-378). A sztánai Varjuvár építését idézik a Pojánán udvart kerítő Varjú János cselekedetei: „nem sok idő kellett, hogy Kalotaszeget járva felfedezzem magamnak Sztánát [...] Elhatároztam, hogy én addig nem nyugszom, amíg itt magamnak házat nem építek. [...] Vettem tehát egy kicsi hegyoldali helyet [...]. A hely szép volt: nem a faluban, hanem künn az erdőben (Benkő 48) „[...] amikor függetlenítettem magam, a kalotaszegi Sztánát, ott is az erdő szélét választottam lakóhelyemül. Városban nem akartam lakni. Falun sem. Furcsa magányos természetem következtében az egyéni függetlenségemet is úgy értelmeztem, hogy a lakóhelyem természeti környezetét is szabadon választhassam meg. Azt azonban igényeltem, hogy minden közel legyen. Ilyen volt az a tisztás Sztánán, ahol a házat építettem. [...] akkoriban Sztánán a gyorsvonat is megállt [...] Itt a magam ura voltam. Körülöttem az erdő, a mező, szép volt. Ahogy az ember a hegyekről lenézett... A pászmás földek, még a kopár részek is szépek voltak. S a falvak, s a nép... A tájat és az embereket én egyszerre szerettem meg (Benkő 84). Az egyedülvalóság, mégis közelség és elérhetőség igénye ott van a „bolond" Varjukban is. „És jön föl a völgyből Gáspár nagy sietve [...] - Édesapám, csinálják az utat. - Tudom. [...] - Vajon ki rendelte el az útcsinálást?