A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

SZABADFALVI JÓZSEF EMLÉKÜLÉS - Szalipszki Péter: Megnyitó beszéd a Munka és szépség című kiállításon

- mondta. Mikor kicsi unokája afelől érdeklődött egy vetögépet meglátva, hogy az mire való, a nagyapja így válaszolt: „Azzal vetik el a magot a szent, jó anyaföldbe." A parasztember tudta, melyik dűlőben mit érdemes termelni, tudta a munkák idejét és fortélyát. A parasztember értett a szerszámkészítéshez is, egyáltalán szinte mindent ő maga előteremtett magának, amire életéhez szükség volt, a paraszti portáról nem hordtak szemetet, mert olyant a paraszt nem csinált, ő mindent felhasznált. A parasztember tudta, hogy melyik gyógynövény milyen nyavalya gyógyítására való. A parasztember, ha elejtett egy szelet kenyeret, leporolta, megcsókolta és „Isten áldása" mondással ette meg. A parasztember tartott állatait szinte társának tekintette, ha nagy terhet vitt fogatán, leszállt a bakról, és a szekér mellett gyalog hajtotta az igás állatot, úgy kímélte. A parasztok igazi közösségekben éltek, és többségükben betartották a közösség normáit, mert aki nem így tett, azt a közösség kivetette. A parasztember nem akart más kárára gyarapodni, csak arra tartott igényt, amiéit ö megdolgozott. Azt a gazdát, aki elszántott egy barázdát szomszédja földjéből nemcsak a kárvallott, hanem az egész falu megszólta. A parasztember tenyere kérges volt, életét a munka töltötte ki, de tudott ünnepelni és vigadni is. A parasztember bölcs és alkotószellemű volt, másképp nem tudta volna magát fenntartani. Eszközei praktikusak, kézre állóak voltak, de igénye volt a szépre is. Az asszonyok a házi szövésű vásznakat aprólékos, nagy türelmet igénylő módon beszőtt és hímzett díszítéssel látták el. Kiállításunkon is elgyönyörködhetünk bennük. Meddig tartott a paraszti világ? - vetődik fel a kérdés. - Kik voltak az utolsó parasztok? Az volt az utolsó nemzedék, amely megjárta a második világháborút, majd utána termelte az élelmiszert, de ő maga koplalt, mert lesöpörték még a padlását is, óriási beszolgáltatási kötelezettség terhelte. Munkája gyümölcséből, a mezőgazdasági export jövedelméből fizette vissza Magyarország a háborús jóvátételt, és ebből épült fel a vas és acél Magyarországa. Az 1950-es években tsz-ekbe kényszerítették, de a rákényszerített közös gazdálkodás idején is sajátjaként szerette a földet, becsülettel végezte a dolgát és megbecsülte annak gyümölcsét. Az 1960-as években történt, hogy az utolsó parasztok néhánya az éjszaka kellős közepén felverte az egyik tsz-elnököt, mondván, hogy eső készül, menni kell ponyvával letakarni a nappal rakott szalmakazlat. Szerencsémnek tudom, hogy én még ismerhettem őket, az utolsó parasztokat. Sajnos a nagy többségük már a sokat dolgozott föld alatt nyugszik. „Munka és szépség" című kiállításunkkal nekik állítunk emléket egy letűnt világ felidézésével. A kiállításon berendeztünk egy parasztszobát olyan bútorokkal, amelyek között a 19. század végén, 20. század elején élték életüket. Természetesen a kiállításban látható tárgyak, eszközök még jóval később is használatban voltak, de többségük a 20. század első felében készült. A szövőszobában nemcsak a fonás-szövés eszközeit, hanem a szépség jegyében a gyönyörűen díszített szőtteseket is bemutatjuk. A földművelés és állattartás tárgyai a verejtékes paraszti munkát idézik, a konyhai eszközök pedig az önellátásra emlékeztetnek. A legutolsó teremben is szépséget találunk. Szépek a forróiak által a kiállításhoz adott vöfélykendők, és szépek Pásztor János, fancsali parasztember szalmadíszei. Én is fancsali vagyok, ezért inkább egy kívülálló, tárgyilagos tudós ember, dr. Viga Gyula méltató szavait idézem. „Pásztor János szalmafonásai valami ismeretlen törékeny, és mégis erős világot jelentenek, egyszerre hordozzák az archaikum és a novum ismérveit... Mi az, ami számomra kedvessé teszi Pásztor János bácsi szalmakötéseit? Mindenekelőtt talán az a megható, manapság már-már anakronisztikusnak tűnő elszántság, hogy egy ember ilyen törékeny, romlandó, az időnek ellent nem álló anyagból alkot.