A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

SZABADFALVI JÓZSEF EMLÉKÜLÉS - Bodó Sándor: Szabadfalvi József kutatásai a kézművesség és a népművészet témakörében

1997-ben jelent meg a Borsod-Abaúj-Zemplén megye népművészetét bemutató kötet. E kötetben Szabadfalvi József közel száz oldal terjedelemben négy igen fontos fejezet szerzője. Publikál a pásztorművészetröl, a templomok festett bútorzatáról, a paraszti házbelsőről és annak bútorzatáról. Összefoglalja a pásztorművészet kiemelkedő népművészeti emlékeit. Elkülönítve ad számot a nagyobb régión belül a Bükk hegység lankáitól délre a Tiszáig terjedő alföldi jellegű táj, a Bodrogköz és Taktaköz, valamint a középhegységi (Bükk és Zempléni-hegységi) pásztorkodás jellegzetes eszközeiről. Gazdag fejezetet szentel a templomi festett bútorzatnak, amelyek véleménye szerint olyan településeken maradtak fenn, amelyek nem voltak képesek új, korszerűbb templomokat építeni. Ezzel együtt fontos megállapítása, hogy az egész magyar nyelvterületen feltűnően egységes emlékanyagot képeznek a megőrzött templomi berendezések. A házbelsőröl írott fejezete voltaképpen a parasztság lakáskultúrájának 18-20. századi jellegzetességeit, s azok változásait mutatja be, míg a magyar parasztház bútorainak bemutatása során figyelemmel van a szerző az ácsolt bútorokra, az asztalosok készítményeire, s ezen belül a miskolci, és a jellegzetes zempléni festett asztalos bútorokra. Szabadfalvi Józsefnek a népművészet iránti érdeklődése és elkötelezettsége egyrészt éppen ebben a „Népművészeti örökségünk" monográfia-sorozat borsodi kötetében, másrészt utolsó munkájaként a 2001-ben megjelent „Pásztorcsanakok Észak-Magyarországon" című munkájában nyer összegezést. Az utóbbi témának csak az anyaggyűjtése két aktív évébe került. A szakirodalomban fellelhető adatokon kívül végigvizsgálta valamennyi múzeumi gyűjtemény igen nagy formai gazdagságot mutató pásztormüvészeti emlékeit. így alakult ki a csanakformák összehasonlító elemzésen alapuló tipológiája, a gazdag fülformák (köztük az állat- és emberábrázolások) gondos leírása, a díszítő eljárások technikájának, a díszítő ornamensek témájának (köztük pásztor- és vadászjelenetek) bemutatása. Összegezésképpen megállapítja, hogy az észak-magyarországi ivókanalak készítése és díszítése folyamatosan változott, gazdagodott. A hagyományosan készített és használt edények mellett a 19. század vége óta megfigyelhetők agyondíszített, megrendelésre, ajándék céljára, vagy búcsújáró helyeken árusításra készített darabok. A csanak/ivókanál kötet tanúskodik Szabadfalvi József nyelvészeti érdeklődéséről is. Egykori kedves professzorát, Bárczi Gézát is idézve ír az eszköz elnevezéséről a magyar nyelvben. Kutatói áttekintéséből megtudjuk, hogy a csanak megjelölés csekély számban fordul elő a nyelvterületen, s mellette igen gazdag terminusok: kanál, koponya, kobak, mericske, cserpák stb. és változatai éltek és élnek. A kötet előszavában a munka folytatásának fő irányait is kijelöli Szabadfalvi József. Fel kell dolgozni - írja - a „szaruművészetet, az ivótülköket, a pásztorkürtöket és a szarudobozokat, ... a terelőeszközöket, a pásztorbotokat, fokosokat, juhászkampókat, karikásokat" és a pásztorélet más eszközeit. Reményét, hogy igyekezete „nem marad torzóban", már csak a következő kutató nemzedékek válthatják valóra.