A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

SZABADFALVI JÓZSEF EMLÉKÜLÉS - Bodó Sándor: Szabadfalvi József kutatásai a kézművesség és a népművészet témakörében

kapcsolatiról, majd 1986-ban és 87-ben a Corvina kiadónál „A magyar feketekerámia" című könyve a magyar kiadás után angolul, németül és oroszul is megjelent. Messze nem „melléktermékként", írásai jelentek meg személyes jó ismerőseiről: az Ethnograph iában búcsúztatta el id. Fazekas Lajos népművészt, s a Corvina „A népművészet mesterei" könyv-sorozatában „Fazekas István és a nádudvari fazekasság" címmel adott ki kötetet 1982-ben. A magyar feketekerámiát szélesebb (európai, sőt távolabbi földrészekre is kiterjedő) horizonton elhelyező írása 1960-ban a Debrecenben kiadott „Műveltség és Hagyomány" című egyetemi intézeti évkönyv legelső kötetében jelent meg. (A tanulmány németnyelvű változata az Acta Ethnographica 1958-as kötetének hasábjain látott napvilágot.) 1998-as önéletírásában joggal jegyzi meg: „Bátran mondhatom, hogy ez a tanulmányom nemzetközi érdeklődést keltett." írása a szakterület olyan kiemelkedő nagyságainak tanulmányai mellett jelent meg, mint pl. Kazimierz Moszynski, Vilko Novak, Vilém Prazák, vagy Hristo Vakarelski. Szabadfalvi dolgozata bevezetőjében a primitív edénykészítési módok múltját, díszítő és égető technikáját, a feketekerámia több évezredes, már a neolitikum óta élő hagyományát vázolja fel. Kritikusan megjegyzi, hogy „a régészeti irodalom ... nem dolgozta fel gondosan a kerámia fejlődését." Birket-Smith, Haberlandt, Steensberg, Zelenin, Bobu Florescu és számos hazai előd munkájára támaszkodva nyújt történeti körképet és bevezetőt a mázatlan, füstölt feketeedények magyarországi elterjedéséhez és a fontos fazekasközpontokhoz. Külön foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy vajon mi az oka a cserép feketeségének. Kísérletet is végezve, más kutatók eredményeit is figyelembe véve megállapítja, hogy a „feketekerámia jellegzetes színét kizárólag a különleges égetési technika biztosítja. Az a folyamat, amely a kemence lefojtása után következik be, és amely a fekete színt eredményezi, kettős: kémiai és fizikai folyamat." A vasoxid redukálása, valamint a titán jelenléte biztosítja az edények sötétszürke, fekete árnyalatát. A fekete szín eléréséhez sem az agyag színe, sem az égető kemence, sem az égetésnél használt fűtőanyag nem játszik szerepet. Foglalkozik még Szabadfalvi József a fekete edények díszítési módjaival és a díszítő elemekkel. Megállapítja, hogy a folyami kaviccsal való csiszolás/sikálás a feketekerámia legjellegzetesebb díszítési módja, s ősi soron az edények víz át nem eresztő képességének fokozására szolgált éppúgy, mint a feketére égetés. E két ősi sajátosság (a szín és a csiszolt felület) a neolitikumtól kezdve napjainkig fennmaradt, túlélte a fejlettebb edénykészítő technikákat, így a festett ólom- és ónmázas kerámiákat, dacolt a fajansz, porccián, üveg és fémedényekkel. „A feketekerámia tehát kultúrtörténetünk prehisztorikus hagyatéka". Szabadfalvi direktor úr a magyar feketekerámiáról és kelet-európai kapcsolatairól szóló fontos tanulmányát beválogatta a Herman Ottó Múzeum „Officina Musei" sorozatában 1998-ban megjelent kötetébe - címe: „Ötödfél évtized terméséből, néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok" - de elhagyta az egyébként jelentős feladatokat kijelölő utolsó bekezdéseket. Pedig itt is érdemes megállapításokat tesz: „Kelet-Európában a magyar, de különösen az alföldi feketekerámia jutott a legmagasabb szintre. Az alföldi ... fazekasközpontok készítményei mind formai változatosságban, mind a sikálás sokrétű díszítményrendszerében egyedülállóak Kelet-Európában. ... A feketekerámia európai és magyar kutatása terén - régészeti és néprajzi tekintetben - még igen sok a teendő. Feltétlenül megoldandó feladat a fekete cserepek útjának feltárása a prehisztorikus időktől napjainkig. Megoldandó feladat a terra sigillatakkal, a terra nigrákkal való kapcsolata." Fel kellene tárni a jellegzetes fekete cserepeket készítő fazekasközpontok munkamenetét,