A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

INTERETNIKUS KAPCSOLATOK ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON - Orosz György: Magyarok, szlovákok, ruszinok, szászok, románok, zsidók a hajdanvolt közös hazában (Nemzetiségcsúfolók)

„az" névelőt a főnévvel egybetartozónak gondolták, ezért jöttek létre az olyan komikus hangzású szavak, mint például (Magyar)zország, (fém)ziskola, zemelet, zótyomabir. A drótostótok száma a Felvidéken megsokasodott. Igen sok gyerekük volt. Hogy szerény megélhetésüket biztosítsák, hosszú vándorútra indultak Magyarországra. A drótostótok szlovákok voltak, a magyar nyelvet törve, azaz hibásan beszélték. Ezzel magyarázható az énekszövegekben a számos furcsa szóhasználat, nyelvtani helytelenség. Egy dolog azonban bizonyos: A magyarokat és szlovákokat sokrétű kulturális és gazdasági érintkezés kapcsolta össze mind a történelmi, mind a mai Magyarországon. Következzék most egy szlovák-magyar kétnyelvű, de nem makaronikus nyelvezetű tótcsúfoló, amelyet anyai nagyapámtól tanultam kora gyermekkoromban. A magyar nyelvű sorokat édesanyám jóvoltából tudom. Ez a vers látszólag a horgászásról szól, de tulajdonképpen a tótok nagy szegénységét mutatja be ironikus hangnemben. A horgászás a régi időkben nem úri passziónak számított, hanem a koldusszegények kényszerű időtöltésének, akik így próbáltak valamicske ennivalóhoz jutni. A szlovák nyelvű sorokat fonetikusan írtam le, de némi nyelvészeti magyarázattal is szolgálok: pocem < szlov. pod' sem 'gyere ide'; nyimá < szlov. nemá, nemam 'nekem nincs'. íme a csúfoló szövege: Honnan és hogyan került szülőfalumba ez a kétnyelvű halcsalogató versike, ezt nem tudom megmondani. A Tisza és az állóvizek (Holt-Tisza, morotva, budok, lóúsztató) partján napjainkban egyre népesebb horgászsereg üldögél, nem utolsósorban a megnövekedett munkanélküliség miatt. A kiesett jövedelmet a férfiak részben halfogással igyekeznek pótolni. Mi, az egykori gyerekek ugyan örültünk, ha nagyobbacska halat fogtunk néhanapján, de megelégedtünk a peszlengekkel, azaz a kishalakkal is. Ha meg sokáig nem volt kapás és hosszú ideig semmit se fogtunk, s csak a horgot áztattuk, akkor elmondtuk a fenti szlovák-magyar halcsalogató mondókát. A Tisza és holtágai, valamint a mocsaras vizek az ősidőkben élelemszerzés szempontjából minden bizonnyal fontos szerepet játszottak szülőfalum lakosainak életében. A hajdani pákászokra utal a következő foglalkozás-csítfoló, akiket a mindennapi kenyerüket arcuk verejtékével megkereső földművesek nem sokba néztek. Édesanyám jóvoltából ismerek egy románcsúfolóX, amelyben a románok (oláhok) nincsenek név szerint megnevezve. A csúfolódás tárgya a magyarok által szegényesnek tartott és lenézett román nemzeti eledel: a kukoricából készített különféle ételek. Az I. világháború után a trianoni békediktátum Magyarország számára nemzeti katasztrófának számító következményei miatt (területek elcsatolása a szomszédos országok javára, a magyar nemzet és nemzetiségeink jelentős részének elvesztése) Erdély Románia „tulajdonába" került. Az új „hazában" a magyar fiatalokat besorozták a román hadseregbe, ahol a jó magyar búzakenyér és a zsíros pecsenyék helyett az ottani többségi nép kukoricából készült kedvenc ételeit voltak kénytelenek fogyasztani. Ezeket viszont nehezen vette be a Pocem kárász! Nyimá vakaricska. Gyere ide kishal! Nincsen késem, Amivel megvakarjalak. Halász, vadász, madarász: Mind éhenkórász.