A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: A népviseletek a néprajztudomány látókörében

képességének és/vagy tejének, húsának, tojásának, bundájának felhasználhatóságát vagy az erdők-mezők termékeinek haszonra fordíthatóságát. Ahogy a munkaeszközöknek és munkafogásoknak, amelyeket sorra-rendre ellesett-megtanult a felnőttektől, a maga faluja öltözködési szokásainak sem volt az ebbe - csak ebbe - belenevelődött egyén számára reális alternatívája. Láthatott persze, alkalmilag más falvakban, más vidékeken megfordulván, másmilyen munkaeszközöket, munkafogásokat és ruhaviselési szokásokat, ám azokat eleve nem láthatta hasznosabbnak, jobbnak vagy szebbnek, mint amelyet a „magáéként" ismert meg. Hisz az „otthon" szokásosat a szüleinek, a nagyszüleinek, a személyesen nem is ismert felmenőinek évszázados tapasztalata, pozitív ítélete hitelesítette, amivel lehetetlen volt összemérni azt, amit az ilyen-olyan idegenek mutatni tudtak és jónak-szépnek mondottak. És amíg lassan-lassan belenevelődött a legénnyé-nagylánnyá cseperedő gyermek a számára egyedül lehetséges szokásvilágba, vagyis megismerte a maga faluját, azt is megtanulhatta, hogy az a sok-sok magatartási szabály, ki sem mondott utasítás, melyekhez igazodnia kellene, hiszen a betartásukat nemcsak a szülők-rokonok, hanem a falubeli idegenek is szigorúan számon kérhetik, mégsem arra szolgál, hogy az ő szuverén személyiségét lassan-lassan felszámolják ezek segítségével: belekényszerítsék - képletesen szólva - egy kényelmetlen „uniformisba". Megtanulta például, hogy az időjárási jelenségekhez vagy naptári napokhoz hozzákapcsolt munkavégzési regulák csupán tájékoztató jellegűek, ha valaki mereven csak ezekhez próbál igazodni, s nem a maga józan ítélőképességére hallgat, ha pl. vetni vagy aratni akar, alkalmasint több kárt csinál, mint hasznot. És személyes döntések szükséges voltával együtt megtanulta azt is, hogy a ruházkodás megannyi normája és szabálya ellenére megvan a lehetősége az ember lányának-fiának, hogy a látszólag „teljességgel azonos" viseletbe belebújva a maga egyéniségét mégiscsak kinyilvánítsa! Különösen a párválasztás idején, amikor a legelemibb érdeke leánynak is, legénynek is, hogy - a maga legjobb adottságait hangsúlyozva, a kedvezőtleneket rejtegetve-takargatva - minden lehetséges eszközzel felhívja magára a másik nemhez tartozók figyelmét. Mert ezt is lehetővé tették a népviselet használatát aprólékosan szabályozó faluközösségi normák, csupán a külső szemlélő - az idegen - látta „egyformának" az egyazon viseletbe öltözött személyeket. Aki az ünneplő ruhát magára öltötte, abban a tudatban volt, hogy úgy hasonlítanak egymáshoz a társakkal, mint egyazon fának, bokornak a levelei, virágai. Melyek közül ki-ki megkeresheti magának a neki leginkább tetszőt, mert ha ugyanolyan is, mint a többi, az az egy kivirít a többi közül. A viselet mint jelrendszer Aki a saját közössége íratlan szabályait figyelembe véve, a közösségi ízlésnormához alkalmazkodva öltözködött, hallgatólagosan azt is számításba vette, hogy mindenki, akivel nap mint nap találkozik, tudja olvasni (azaz: megérti) ruházatára rábízott üzenetét. A magára öltött egyes ruhadarabok színe-formája s a viselet-együttes egésze félreérthetetlenül kifejezte tehát nemcsak azt, hogy viselője leány vagy asszony, még azt is, hogy gyermektelen avagy gyermeket nevelő menyecske, illetve - függetlenül töretlennek látszó testi erejétől - a közösség ítélete szerint bizony-bizony már „öregasszonynak" számít. Vagyis a hagyományos faluközösségekben elképzelhetetlen volt, ami a modern társadalmakban magától értetődően természetes (ha olykor mosolygásra csábító is...), hogy tud-