A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: A népviseletek a néprajztudomány látókörében

niillik egy matróna korú asszonyság bakfis módjára öltözködjék. Hisz aki másnak akart látszani, mint ami volt valójában, könnyen kiválthatta a közössége haragvó rosszallását: a szokásjog szentesítette büntetésekre - a megszólásra, a kiközösítésre - számíthatott. Ekkora kockázatot pedig senkinek sem ért meg a környezete által amúgy is ismert tényeknek (életkorának, családi állapotának) a letagadása-meghamisítása. Arra nézve egyébként nincsenek a néprajzi szakirodalomban általánosítható szabályok, hogy egy-egy közösségben a viselet mely elemeinek milyen konkrét jelentéseket tulajdonítottak. Az öregedést, s ennek függvényében a családi állapot módosulását kifejezhette a viselet-együttes egészét uraló színhasználat lassú (vagy egyik napról a másikra bekövetkező) módosulása is, egy-egy öltözetdarabnak valamelyik életkorban „kötelező", illetve - éppen ellenkezőleg - „tilalmas" volta is, valamint valamely ruhadarab (akár a legegyszerűbb kiegészítő: egy fejkendő vagy pántlika) életkoronként más és másféle használati módja is. A viseletre rábízott, a külvilágnak szóló „üzenetekről" azt azonban bízvást megfogalmazhatom az általánosítás igényével, hogy az üzenet tartalmát eleve csak az érthette meg, aki tagja volt az adott faluközösségnek. Pontosabb, ha így fogalmazok: csak ő érthette meg maradéktalanul, hisz egy-egy szomszédos (olykor - ha rendszeres volt a kapcsolatuk - viszonylag távoli) falu-város lakói, sőt még a más társadalmi réteghez tartozók (pl. az értelmiségiek-hivatalnokok, a paraszti általánosítás szerint az „urak") is le tudtak olvasni egyet-mást a velük alkalmi, rendszerint érdekkapcsolatba került, amúgy ismeretlen asszonyok-lányok (kevésbé a férfiak) ruházatáról. Annyit legalább leolvastak, hogy melyik faluba, esetleg csak annyit, hogy mely vidékre való az illető! És egy-egy ipari-kereskedelmi központ szerepű várossal hosszú távú kapcsolatot fenntartó, a piacon a maguk termelte élelmiszerekkel rendszeresen megjelenő falusi asszonyok természetesen számításba is vették, hogy ennyit bárki városi le tud olvasni a ruházatukról. Tudták, hogy jó referencia, ha abból a faluból valók, ahonnan „mindig" kiváló minőségű áruval szokták ellátni a városlakókat! Az „idegeneknek" is szóló üzenet feltételezett megértése lehetett az egyik oka, ha valamely nagyváros - legjellemzőbben a főváros - közvetlen szomszédságában a közelmúltig, szinte napjainkig maradtak „népviseletes" falvak. A beavatatlan szemlélő számára úgy tűnhet, hogy e falvaknak a városi-polgári kultúrát amúgy jól ismerő, hisz a városlakókkal napi kapcsolatban lévő parasztnépe sokkal inkább „hagyományőrző", mint a magyar parasztság egésze a 20. század közepén-második felében. Pedig csupán a tudatosan végiggondolt gazdasági érdek - a reklámként: a „hamisítatlanul falusi tennék" garanciájaként való felhasználhatóság - éltette a népviseletet akkor is, amikor más vidékeken megtörtént a „kivetkőzés". És az esetben is hozzájárulhattak gazdasági megfontolások, érdek-szempontok egy-egy falu népviseletének huzamos fennmaradásához, ha az idegenforgalom jelentette/jelenti be az igényét, hogy az egykori magyar népviseletek „még élő" emlékeit - a hagyományőrző szigeteket - a hazai és a külföldi érdeklődőknek bemutassa. A turisták kedvéért színpompás ünnepi ruháját még fel-felöltő falusi nép amúgy már a kor kihívásaira figyelt és figyel: gazdaságát, háztartását, mindennapi életkörülményeit „modernizálni" igyekszik, de mert a „régi paraszti életre" irányuló össztársadalmi érdeklődés valamelyes közvetett hasznot ígér, legalábbis a turista-kíváncsiság és nagyvonalúság kihasználhatóságával kecsegtet, vállalja a „hagyományok őrzőjének" reá osztott szerepét - de csak a nagy ünnepeken és a színpadon. És az idegenek kiszolgálásának ez az igyekezete is „leolvasható" a közeli múltig viseletesnek megmaradt falvakból származó ruhákról