A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)
Pirint Andrea: Szelencék „meséi". Petró Sándor szelencegyűjteményének válogatott darabjai
burnót megízlelése sem látszott megvetendőnek, mire kivette a praeses tubákos szelencéjét, és szippantott. A többi kanonokok is előszedték a piksziseket, és általános prüszkölés következett: a vicenótárius nem győzte ismételgetni a sok Conducat sanitati-t." A szelencék használata azonban nem korlátozódik kizárólag burnót tárolására. Számos típusa közül egy-egy alkalommal a levélszelencére és cukros szelencére történik a regényben utalás. Mikszáth „Új Zrínyiász"-a már a 19. század végére, az író korába viszi az olvasót. A két történet között az időbeli távolság csaknem egy évszázad, amelynek során a tubákolás fokozatosan eltűnt a divatból. A századfordulós történet szereplői közül csak egy régimódi alak, Sartory Pál hódol a szokásnak, aki külső megjelenésével és szellemiségével egyaránt a megkövült nézetek képviselője. Burnótos szelencéje, „melynek fedelére egy hajporos dáma volt festve, valami múlt századbeli angol királyné" - a maradiság szimbóluma. A mikszáthi szépirodalmi helyek plasztikus képet festenek egy számunkra már funkció és jelentés nélküli tárgytípus egykori fénykoráról és hanyatlásáról. Régi időkben játszódó regényeket olvasva számos alkalommal találkozhatunk említésükkel, hétköznapi és szimbolikus szerepkörben egyaránt. Ez utóbbira szolgáltat kitűnő példát Tormay Cécile családregénye, „A régi ház", melyben a családi relikvia, az ezüst burnótszelence sorsa (elkészítése, megőrzése majd eltékozlása) a família három generációjának sorsát jelképezi. Köznapi értelemben pedig egy olyan darabról van szó, amit a regénybeli pozsonyi ötvösmester valamikor a 18-19. század fordulóján használati tárgynak készít, azt halálakor fia örökli, s mikor a század második felének folyamán továbböröklödik a dédunokához, az eredeti, burnóttartó igény eltűnésével már dohány tárolására szolgál. Az iménti rövid kis szépirodalmi kitérőt a tárgytípus iránti érdeklődés felkeltésére szántuk. Másrészről azonban némi összegzésre is alkalmat ad, hiszen a fentiekből már megállapíthatjuk, hogy a piksziseket igen gyakran díszítették arcképekkel. Ha pedig az említett (francia és angol illetőségű) ábrázoltakra gondolunk, az is kitetszik az irodalmi forrásokból, hogy a különböző dolgok tárolására, hordozására szolgáló szelencék csak részben készültek itthon, jócskán kerültek hozzánk import útján is. Szelencék „ meséi " A Petró-gyüjtemény szelencéinek jelentős része egyszerű megjelenésű, díszítetlen tárolóalkalmatosság, más részük (tetszetős külsejükkel, növényi és/vagy geometrikus ornamentikájukkal, figurális díszítésükkel) túlmutat a legszűkebb funkcionalizmuson. A szelencetestre felvitt díszítés olykor egyszerűen csak szemrevaló, ám a dekorativitáshoz gyakran társul valami jelentésbeli többlet is. Olyanféle többletre gondolunk, ami az egykori használók számára személyre szabottá tehette apró holmijukat: tükrözte hitüket, valamely történelmi személy iránti rajongásukat, esetleg politikai meggyőződésüket, ajándéktárgyként a megajándékozott iránti érzelmeket, felidézhette egy mulatságos színházi előadás kellemes élményét vagy egy középkori szerelmi történet drámáját, esetleg a huncut pajkosság titkos ábrázolásával (és egyben ígéretével) izgalmasabbá tette a korlátok közé szorított életet. Valamennyi eszmei áramlat közül a keresztény hit uralta legmélyebben és legtartósabban az európai ember gondolkodását, szőtte át mindennapjait. Nem véletlen, hogy