A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

Cseh Fruzsina: Kerékgyártó-mesterség Tardonán az 1950-60-as években

pénzben adták oda neki. A kétéves inasszerződés letelte után L. G. még egy évet maradt mesterénél segédnek, amikor is már önállóan dolgozott, és bérként az elvégzett munkából befolyó haszon 40%-át kapta meg. Egy mester általában csak egy segédet vagy egy inast tartott, hiszen ha a műhelyben csak két gyalupad volt, többen nem is tudtak volna dolgozni, illetve egyszerre több inas betanítására nem is lett volna idö a sok munka miatt. Az inasok fokozatosan tanultak bele a szakmába, de egy bizonyos szintű ügyességet és önállóságot minden szakmában elvártak tőlük; voltak kevésbé önálló inasok is, ennek okán született a jelen tanulmány elején idézett vicc. A sajószentpéteri műhelyben nemcsak helybe dolgoztak, hanem vidékre is (Varbó, Parasznya, Kondó, Alacska, Borsodszirák, Boldva, Sajóecseg), többek közt a fuvarosoknak, akik a Sajóról hordták a sódert. L. G. szerint annak, hogy ilyen sokfele teljesítettek megrendeléseket, volt egy hátránya is: ha gyenge minőségű volt egy-egy alkatrész, nem jött visszajelzés a rossz munkáról, és mivel bőven volt kuncsaft, nem is kellett amiatt aggódni, hogy néhányan esetleg másik kerékgyártóműhelyt választanak. Ezért mestere nem is törekedett a fejlődésre, csak a lehető legtöbb munka elvégzésére. A később kis faluban dolgozó L. G. természetesen nem engedhette meg magának, hogy rossz minőségű munkát adjon ki a kezéből, hiszen fontos volt a jó híre is és a visszatérő kuncsaftok is. A fiatal kerékgyártó előtt a két világháború között volt utoljára egy bognár a faluban. L. G. 1950. december 31 -én került haza Tardonára, két év katonáskodás után kezdett önállóan dolgozni. Anyagi helyzete igen nehéz volt önálló munkája kezdetén, arról szó sem lehetett, hogy újonnan vásároljon eszközöket, ezért édesapja segítségével megvette egy akkor elhunyt szirmabesenyői mester műhelyfelszerelését. Bár a felszerelésben sok tönkrement szerszám is volt, akadt egy-két olyan eszköz (vésők pl.), amelyek a mai napig használhatók. A legértékesebb darabok, amiért az akkori árak miatt érdemes volt az egész felszerelést megvenni, az agyfúrók voltak, amik újonnan többe kerültek volna, mint az egész műhelyfelszerelés. A gyalupadot L. G. maga készítette, az esztergapadot pedig egy diósgyőri mestertől vették, aki felhagyott a kerékgyártó szakmával. A fiatal bognár 1954-ben megnősült, s ez év februárjában működési engedélyt váltott. Elmondása szerint ebben az időben hét szakmára adtak falun működési engedélyt, s mivel szükség volt rá Tardonán, nem volt követelmény a kétéves gyakorlat segédként, csak a szakmunkás-bizonyítvány.

12 L. G. sógora udvarán, a melléképületben kezdett el dolgozni, majd '56-ban építette fel saját házát műhellyel együtt (1. kép). Önálló éveinek kezdetén első dolga az volt, hogy édesapja fatengelyes szekere (amelynek a tengelyét édesapja maga készítette bükkfából) helyett új szekeret csinált maguknak. Tardonán 1970 körül adták le a földeket, addig használta a család a szekeret, még el is tudták adni. Az '50-60-as években bőven akadt munkája a kerékgyártónak, hiszen szinte minden háztartásban használtak még fogatot, a faluban 1962-ben 102 ló volt még és 22 igásökör,

13 s a szomszédos településekről, Bánhorvátiról, Kazincbarcikáról, Mályinkáról és Dédesről

14 is több megrendelés érkezett, így aztán a munka olyan sok volt, hogy gyakran éjjel is dolgoznia kellett. 12 Az 1953-as és 1954-es állami szabályozások a magánkisipar fellendítését célozták. Az 1953. évi 14, számú törvényerejű rendelet az iparűzést nemcsak iparigazolvány, hanem kisipari működési engedély alapján is lehetővé tette. Az 1954. évi 24. számú jogalkotás értelmében kiadták az iparjogosítványt annak, aki a jogszabályban előírt általános feltételeket és a szakképzettséget igazolta. Smuta L., 1982. 113. 13 KSH 1972. 14 A szomszédos falvakat L. G. az 1950-es településösszevonások előtti nevükön említette: Bánfalva, Barcika, Felsőbarcika, Kazinc, Dédes.