A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

Cseh Fruzsina: Kerékgyártó-mesterség Tardonán az 1950-60-as években

I KézfaterszàtiKà Faanyag, léikén termékek Szalagfűrész Faanyag, félkész termékek 1. kép. L. G. műhelyének alaprajza Ezt megkönnyítette, hogy 1958-ban bevezették a faluba az áramot," és a kerékgyártó fokozatosan gépesíthette műhelyét. Tardonán és környékén kétféle szekeret használtak: igás szekeret és egy könnyebb fajta „kifutószekeret". 10-20 földdel rendelkező gazdának valóban két szekere volt, egy derékon (lőcsös oldalkitámasztással, egyenes derékkal, általában hét közkarfával) és egy koleszon (igás szekér rakoncás oldalkitámasztással).

16 Szegényebb háztartások egy szekeret használtak, amelyet át lehetett rakni derékról koleszra, illetve fordítva. 7, 7,5, 8 sukkos szekereket kellett a kerékgyártónak készítenie, a 7, igásszekereken 8 colos kerékagyak 6 talpas, 12 küllős kerekeket tartottak, az első kerekek 85 cm, a hátsó kerekek 1 m átmérőjűek voltak (2. kép). A szekereket ezen a vidéken gyakran sárgára festették (3. kép). L. G. 1958-ban tett mestervizsgát. Egyrészt azért, mert csak így tarthatott tanulót vagy segédet, másrészt mert az ipartestületben felhívták rá a figyelmét, hogy ha üzembe kerül, más kategóriába sorolják mesterként, mint szakmunkásként. A miskolci vizsgát egy hat hónapos előkészítő tanfolyam előzte meg Putnokon, ahova hetente kétszer kellett eljárni. Itt kevésbé a szakmáról, sokkal inkább a pénztárkönyv vezetéséről, az elvégzendő adminisztrációról tartottak előadásokat a leendő mestereknek. A mestervizsga ellenére L. G. nem sokáig tartott segédet (egy helyit majd egy putnokit), egyrészt mert a munka a '60-as években elkezdett fogyatkozni, másrészt a segédek is ügyetlennek bizonyultak, hiszen nem tudtak önállóan még kéz alá sem dolgozni, így nem érte meg velük bajlódni. A kerékgyártó ezért inkább csak annyi munkát vállalt fel, amennyit egyedül el tudott végezni. 1970-ig igen intenzíven művelték a földet Tardonán, egész szekereket is kellett csinálni. Az egyre kevesebb munka miatt 1961-ben L. G. beadta ugyan az ipart, és elment bányába dolgozni, de még '70-ig folyamatosan dolgozott otthon is kerékgyártóként. 1970-ben a környező falvakban tsz-esítettek, onnan hordták el sokan a használt szekereket. Ekkor tehát végleg fel kellett hagynia a bognárnak eredeti szakmájával. A herbolyai bányában L. G. egy ideig föld alatt volt szénfalnál, majd műhelyben kapott famunkát egészen a nyugdíjazásáig, 1984-ig, amikor is súlyosan megbetegedett. Nyugdíjazása után L. G. kisebb famunkákat vállalt a környékre: korlátelemeket, szerszámnyeleket, üvegezéseket, kerék formájú csillárokat. Emiatt aztán 1987-ben újra kiváltotta az ipart Dédestapolcsányon. 15 Takácsi., 2003. 126. 16 Köles: lásd még: Paládi-Kovács A., 1989. 365.; 2003. 160-161.;