A Herman Ottó Múzeum évkönyve 47. (2008)

Kápolnai Iván: A mezőkövesdi kistérség népességi és lakásviszonyai a 20. század második felében

kimutatható növekedése az 1940-es években megszakad, a lélekszám 6%-os visszaesésével. A csökkenés Mezőkövesden és Lövőn kívül Szentistvánon, Bogácson, Szomolyán és Cserépfalun többszörösen is felülmúlta a természetes szaporodást. Az 1950-es években mérséklődött a vándormozgás, de korábban soha nem tapasztalt csúcsot ért el az 1960-as években: a mezőgazdaság kollektivizálását követő néhány évben mintegy 9 ezer fő költözött el a kistérségből, kb. négyszerese a megcsappant természetes népszaporodásnak, közel egyhatoda az összlakosságnak. Az 1970-es években két és fél ezerre csökkent a „menekülés" a falvakból: Bábolnán, Négyesen és Geszten ugyan csak csekély mértékben, de több Bükk vidéki helységben is (Zsérc, Bogács, Ábrány) megállt az elvándorlás, az 1973-ban városi rangját visszanyert Mezőkövesd lakossága pedig néhány száz fővel növekedett is. Végül is 1941-80 között a térség természetes szaporodása az előző négy évtizedinek alig felére, 12 ezerre apadt, a vándorlási egyenleg pedig közel megkétszereződve 23 ezer fölé növekedett. Csupán két országút menti település akadt (Ábrány és Nyárád) amely meg tudta tartani a természetes szaporodásnak legalább egy részét. Az 1980-as években másfél ezerre csökkent a negatív előjelű vándorlási egyenleg, az utolsó évtizedben pedig fordulat következett be a vándormozgásban: pozitív előjelűvé vált. Az ipari-építőipari munkahelyek megszűnése okozta gazdasági nehézségek miatt több mint kétezren költöztek be (illetve vissza) a falvakba. A két utolsó évtized ellenkező előjelű vándorlási egyenlege tehát valójában csaknem kiegyenlítődött. Végül is csupán a 20. század vándormozgás-adatait tekintve, néhány alföldi faluból (Négyes, Bábolna, Lövő és Nagymihály) elvándorolt a helység jelenlegi lélekszámának több mint, vagy közel kétszerese, a Bükk vidéki községek többségéből elvándoroltak száma meghaladja vagy közelíti a mai népességszámot. A térség két legnépesebb települése, Mezőkövesd és Keresztes is elvesztette jelenlegi lakosságszámának legalább a kétharmadát, a 19. századi elvándorlást is figyelembe véve, háromnegyedénél is nagyobb részét. A népesség vándormozgásával kapcsolatban emlékezzünk meg azokról a vándormunkásokról, akiknek a lakhelye csak ideiglenesen, hosszabb-rövidebb időre változott meg. Az ún. summások kb. féléves időtartamra elszegődtek különböző mezőgazdasági idénymunkák végzésére kisebb-nagyobb uradalmakhoz az ország csaknem minden részébe, sőt az 1930-as években külföldre, Németországba is, és bérüket természetben és készpénzben rendszerint végelszámoláskor egy summában kapták meg. Mezőkövesdről és néhány környékbeli községből került ki a summásmunkásoknak országszerte egyik legnagyobb létszámú csoportja. Csak Mezőkövesdről az 1930-as években olykor 5-6 ezer személy, a lakosság több mint negyede járt el summásmunkára. A több mint fél évszázados summásjárás az 1940-es évek végén megszűnt, és helyébe a lakó- és munkahely közötti naponkénti, hetenkénti vagy más időközönkénti „ingázás'" lépett. Tömegméretűvé vált a naponkénti ingázás a hajnali és délutáni vonatokkal a mezőkövesdi kis- és nagyállomásról, vagy kisebb méretekben Mezőkeresztes-Mezőnyárádról Miskolcra és vissza. A fővárosi és távolabbi munkahelyekre járás a családtól 1-2 hétre vagy hosszabb időre való elszakadás áldozatával járt, a munkások részére rendszeresített tömegszállások életformájának vállalásával együtt. A Bükk vidéki falvak férfi munkaereje nagyobb számban volt foglalkoztatva építési-szerelési munkákon, mint a telepített ipar munkahelyein. 1970-ben a bükkaljai aktív keresőknek több mint 20%-a, mintegy 1800 férfi dolgozott az építőiparban, az alföldi részről pedig kb. félezer. Az 1970-es években egyes falvakból (Szomolya, Cserépváralja,