A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

KÖZLEMÉNYEK - Tarczai Béla: Vae Victis - adalékok a hadifogság történetéhez

Ezzel az ilyen akciók a terrorizmus eszközeivé válnak. Emlékezetes túszdráma volt a második világháborúban a csehországi Lidice és a franciaországi Oradour, ahol a németek bosszúból a kisvárosok túszul fogott lakosságát legyilkolták. A szabadságkorlátozás különleges eszköze az internálás intézménye. A nemzetközi jog lehetővé teszi, hogy a hadviselő országok a hadiállapot bekövetkezte idején a területükön tartózkodó, az ellenséges állam polgárait kiutasítsák vagy internálják. Ezzel tudják megakadályozni a kémkedést, a szabotázst és minden másfajta károkozást. Az internálás nem büntetés, hanem óvatossági rendszabály. Az első világháborús franciaországi internálótáborok viszonyairól Kuncz Aladár Fekete kolostor c. regénye ad megdöbbentő képet. E kis kitérő után, visszatérve a hadifogolytémához, érdemes figyelmet szentelni a 20. századi világháborúk eseményeinek. 1914-18-ban ugyan nem mindig érvényesültek a jog és az emberség szabályai, de előfordultak figyelemre méltó gesztusok. Megtörtént pl., hogy egyes fogoly tiszteket a fogva tartók becsületszóra szabadon engedtek. Az így szabadult tisztnek ígéretet kellett tenni arra, hogy nem fog harcolni volt fogva tartója ellen. A háborúk kezdetén a szembenálló felek ünnepélyes kijelentéseket tettek arról, hogy be fogják tartani a nemzetközi jog előírásait, de legtöbbször ennek ellenkezője történt. Mindenkor érvényesült a kölcsönösség elve, de azt soha nem lehetett megállapítani, hogy a törvényszegést ki kezdte. 1939 őszén, miután a Vörös Hadsereg megszállta Lengyelország keleti felét, a foglyul ejtett lengyel tiszteket a katyni erdőben lemészárolták. Előfordult a német-szovjet háború kezdetén, hogy a hadifoglyokat mindkét oldalon megölték. Különleges eset volt a német hadvezetés ún. „Komisszár utasítása". Eszerint a szovjet politikai tisztek nem tekinthetők katonáknak, hanem párttisztviselőknek, ezért őket - elfogásuk esetén - nem lehet hadifogolyként kezelni. A nyugati fronton, 1942 szeptember 12-e, a dieppe-i partraszállási kísérlet kudarca után a britek és a németek kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy foglyaikat, mint közönséges bűnözőket láncra verték. A Breslau melletti sagani fogolytáborból 1944. március 25-én éjjel 80 angol repülőtiszt egy szívós munkával ásott alagúton keresztül megszökött. Közülük 50-et elfogtak és kivégeztek. Sepp Dietrich SS tábornokot, a 6. páncélos hadsereg volt parancsnokát egy amerikai hadbíróság 1946-ban életfogytiglani fegyházra ítélte, mert az 1944. decemberében az Eiffel hadmüvelet során elfogott brit és amerikai tisztek kivégzését eltűrte. A német háborús főbünösök nürnbergi perében, a bizonyítási eljárás során olyan filmeket is bemutattak, amelyek a németek hadifoglyainak elpusztításáról szóltak. A törvénytelenségek a fegyverszünet megkötése után folytatódtak Nyugaton is. Jogtalan volt a kapitulált katonák fogságba hurcolása, majd jogi státuszuk önkényes megváltoztatása. Voltak olyan katonák sokan, akik önállósították magukat és elhagyták egységüket, civilbe öltöztek és hazatértek, magyarán megszöktek. Később ők is kénytelenek voltak valamelyik fogolytáborban önként jelentkezni, mert az amerikaiak szigorú rendelkezése írta elő, hogy a hazatért katonák régi vagy új munkahelyükön csak akkor kaphattak munkát, ha felmutatták egy hadifogolytábor elbocsátó papírját. Feltételezhetnénk a dolgok logikája szerint, hogy a győztesek mielőbb szerettek volna a hadifogolyügytől megszabadulni. A valóságban azonban nem ez történt. Az angolszászok a német táborokban őrzött saját embereiket néhány hetes feljavítás után hazaszállították. A feljavító táborokban a kiszolgálást német (és magyar) foglyok teljesítették. A győztesek foglyainak elbocsátása lassan ment. A Szovjetunióban más volt a helyzet, mert Sztálinnak az volt az álláspontja, hogy a szovjet katonák nem hadifoglyok, hanem árulók. Ezért a hazatért hadifoglyokat egye686