A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Pirint Andrea: August von Pettenkofen magyarságképéről a Miskolcon őrzött festmény eredetiségének vizsgálata kapcsán

nálásával íródtak, amelyek a 20. század elején a magyar szakírók előtt a festőre vonatkozóan ismeretesek voltak. Ki volt hát August von Pettenkofen? Milyen valós tények voltak köztudomásúak az 1900-as évek legelején művészi pályájáról, magyarországi kapcsolatairól? A bécsi születésű mester művészi fejlődésének története fő vonalakban mindenképpen ismeretes volt. Pettenkofen a bécsi akadémián a korabeli stílusirányt, a precíz, anyag- és látványgazdag, témájában és előadásmódjában egyaránt megnyerő biedermeier festészetet sajátította el. Mesterei közé tartozott a litográfiáiról is híres Franz Eybl, akinek hatására a tanítvány érdeklődése is a sokszorosított grafika akkori legdivatosabb technikája felé fordult. Művészi pályájának elején, egészen 1851-ig elsősorban litográfiákat készített. Témaválasztásait a megrendelések szabták meg: illusztrációk Károly főherceg életrajzához, humoros karikatúrák, bécsi életképek, az osztrák hadsereg életéről készített sorozat, csataképek. A grafikai feladatok idején elvétve olajjal is dolgozott, majd felhagyott a litográfiával és kizárólag a festészetnek élt. Az életkép, tájkép, állatfestészet művelője lett. Festőként a nagyvárosi világtól elütő, jó értelemben vett provincializmus ragadta magával, amit jó ideig az akadémiai naturalizmus előadásmódjával örökített meg. Naplója szerint a művészeti ág váltása idején, 1851-ben járt először Szolnokon, s ettől kezdve a szolnoki élmények szolgáltatták művészetének legfőbb témáját. Míg Szolnok témát adott, utazásainak másik célpontja, Párizs új festői problémákat vetett fel, és ezzel együtt új formanyelvet tanított. Az élmények az akadémiai előírások szerint dolgozó festőt fokozatosan érlelték a nyugat-európai fejlődéssel lépést tartó szuverén müvészegyéniséggé. Előadásmódja egyre oldottabbá vált, s képeit már nem a téma uralta, hanem a festői látvány. Az etnográfiai specialitásoknak fölébe kerekedett a hangulattal teli intim látvány. Ezt kereste az 1870-es évektől gyakori itáliai utazásai alkalmával is, amelyek nyomán az olasz téma némileg háttérbe szorította a szolnokiakat. Pettenkofen életművének és életrajzának kimerítő feldolgozása 1916-ban látott napvilágot. A kétkötetes monográfia Bécsben jelent meg, német nyelven.

7 A mester életéről, munkásságáról, gondolkodásmódjáról, de Magyarországhoz fűződő kapcsolatairól is csak a monográfia megjelenése óta alkothatunk objektív képet. Amikor azonban Pettenkofen itthon a figyelem középpontjába került és ezzel együtt megszülettek az első komolyabb publikációk, még jóval 1916 előtt járunk, és viszonylag kevés életrajzi adat volt ismeretes. A magyarországi kapcsolatok tekintetében mindenekelőtt ismert volt a tényleges adatok közül Pettenkofennek a hazafiasságáról híres Borsos József festőnkkel való barátsága. Elkészülte óta nemzeti emblémáink közé tartozik az a kőrajz, amely a magyar alkotmányos országgyűlés 1848. július 5-i megnyitását ábrázolja, és amely a két mester (Borsosnak mint rajzolónak és Pettenkofennek mint litográfusnak) közös munkája. Tudni lehetett az osztrák festőről, hogy az 1848^9-es szabadságharc idején maga is járt Magyarországon, hiszen vonatkozó csataképek fűződnek nevéhez. Ehhez az információhoz társult egy másik, amely minden bizonnyal a kortársaktól származott, és amely szerint Pettenkofen katonaviselt ember volt, mégpedig dragonyosként szolgált. Jól tudták természetesen, hogy rendszeresen megfordult Szolnokon, bár arról, hogy szám szerint hányszor, nem voltak megbízható számadatok. Végezetül köztudomású volt, hogy a szolnoki témának az életműben igen komoly szerepe van, és hogy a művész másokat is (osztrákokat, magyarokat egyaránt) lelkesen agitált a hely felkeresésére. 7 Weilgáríner, A., 1916. 436