A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Pirint Andrea: August von Pettenkofen magyarságképéről a Miskolcon őrzött festmény eredetiségének vizsgálata kapcsán

1916 előtt nagyjából ennyi konkrétumot lehetett tudni Pettenkofen magyar vonatkozásairól, amelyekhez természetesen különféle anekdoták, kortársi visszaemlékezések is kapcsolódtak. A források közös halmazából aztán a 20. század eleji publikációk lapjain szándékosan-szándékolatlanul kikerekedett egy példát mutató, Pettenkofennek tulajdonított, rendkívül tetszetős magyarságkép. A konstruált történet fontos eleme, hogy a festő ellenünk harcoló dragonyos tisztkéntjárt először Magyarországon, az élmények hatására azonban ellenségből barátunkká vált. A festőként is ismert művészettörténész, Rózsaffy Dezső a következőképpen írja le az esetet: „Hadi események viharszárnyain érkezett hozzánk [...] Pettenkofen mint katona jött - felsőbb parancs folytán - fegyverrel kezében, s e fegyvert, mi tagadás benne, ellenünk forgatta, részt vett az ellenünk indított hadjáratban. Utóbb szelídebb erkölcsökre tért, a kardot fölcserélte ecsettel. [...] a katonatisztből festő lett s mintha sajnálta volna, hogy korábban oly keményen megbántott, szebbnél-szebb képeket kezdett festeni rólunk, a mi népünkről, népünk szokásairól, jó magyar vidékünkről".

8 Szolnok felfedezése után egyesek szerint „alig volt olyan esztendő, a melyben néhány hónapot ne töltött volna Szolnokon",

9 Rózsaffy fogalmazása szerint „1855-től kezdve a nyarat nagyrészt Szolnokon tölti",

10 Feleki Géza pedig kifejezetten úgy beszél a festőről, mint „Bécsből magyar földre szakadt és jobbára Szolnok környékén élő müvész"-ről." Tudják a szerzők, hogy az életműben a szolnoki téma rovására a 70-es években az itáliai élmények kerülnek előtérbe, ezért aztán sor kerül a publikációkban egy Szolnok kontra Itália „perre", melyből természetesen a magyar település kerül ki győztesen. „Frimmel és vele együtt Lützow" - utal Rózsaffy az ismert osztrák szakirodalomra - „ugyan velencei látogatásainak tulajdonítják koloritjának megváltozott melegét, azonban ez önkényes fölvetés, melynek beigazolásához hiányzik minden tárgyi bizonyíték. [...] Szolnok nevelte naggyá Pettenkofent [...] Szolnoki munkássága képezi egész tevékenységének gerincét. Életírói, bírálói- irigységből-e vagy féltékenységből vonakodtak mindez ideig fölismerni e tényt, részünkről annál nagyobb nyomatékkal mutatunk reá."

12 Gerő Ödön pedig onnan közelíti meg a kérdést, hogy véleménye szerint Pettenkofen „olyan magyarrá lett, hogy - Itáliát is magyarul látta".

13 Az ellenünk harcoló, majd magyarbaráttá lett, évente Szolnokra utazó osztrák festő portréjával szemben a Weixigartner által 1916-ra feltárt valóság az, hogy a festő egykor valóban szolgált dragonyosként, mégpedig 1841-től, amikor is csapatával Páduában állomásozott. Egészségi állapota miatt azonban két év múlva leszerelt, és többé nem forgatott fegyvert. A magyar szabadságharc idején tehát nem mint katona járt Magyarországon. Weixigartner ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „Talán Borsos hatása volt, de legalábbis hozzájárult ahhoz, hogy Pettenkofen ... átlépte a Lajtát és részt vett a magyarok elleni hadjáratban. Hogy milyen formában történt ez, az ma már kideríthetetlen. Csak az a biztos, hogy szemtanúként élte át az eseményeket és semmi esetre sem harcosként, hiszen akkor nem is lett volna ideje oly sok rajz elkészítésére. Csupán művészként tartózkodott 8 Rózsaffy D., 1905.386. 9 n. «., 1903/a. 759. 10 Rózsaffy D., 1905.391. 11 Feleki C, 1909.676. 12 Rózsaffy D., 1905.399. 13 GerőÖ., 1904.218. 437