A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Csíki Tamás: Család és háztartás - struktúrák és tapasztalatok a két világháború közötti falusi társadalmakban

néprajzi érdeklődés előterébe (a „törzsi társadalmakkal" való összehasonlítás lehetőségét felvetve), hanem a népi társadalom vizsgálni kívánt organikus (gemeinschaft-típusú) intézményei között, a kiscsaláddal szemben ezt magasabb értékűnek minősítette. S amit helyenként a közösségek családideáljával azonosított. A Tiszaigaron (Heves megye) 1949-ben végzett gyűjtés szerint „legnagyobb becsülete a nagycsaládnak van", melyhez az emlékező a következő értékrendet társította: „rendes, tisztességes ember az, aki megbecsüli a szüleit. Jó, rendes, tisztességes család, megegyeztek az öregekkel. Egy emberéleten is híre megy még, hogy az abból a családból van... [A fiataloknak] nem kell gondolkodni addig, amíg az öregek élnek; az öregeknek meg nem kell úgy törni magukat, mert a fiatalok dolgoznak rájuk." (A több generáció együttélésének effajta idealizálásában - ami, majd látjuk, más visszaemlékezésekben is megjelenik feltehetően szerepe volt, hogy a gyűjtés időszakára a legkülönbözőbb falusi kisközösségek gyengültek meg vagy számolódtak fel.) Igaz, az etnográfia utóbb árnyalta álláspontját. Fél Edit a Tolnába és Baranyába telepített bukovinai székelyek rokonsági rendszerének vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy a „nagycsaládot, nemzetséget nem szabad úgy tekintenünk, mint mereven, változatlanul fennálló, egyes vidékekre vagy korszakokra kizárólag jellemző intézményeket. Nagycsaládok... keletkezhetnek és elmúlhatnak, erősödhetnek és gyengülhetnek aszerint, hogy az illető társadalomnak van-e szüksége működésükre."

6 (Ugyanakkor, „mivel az adatközlők életmódja a gyűjtés időpontjában [1949-ben] nem látszott alkalmasnak családi intézményeik kutatására, az 1941 előtti hadikfalvi emlékek", azaz legfeljebb a családi-nemzetségi tudat késői nyomai voltak közreadhatóak.

7

) Fél Edit továbbá a kis- és nagycsaládok közötti átmenetek sokszínűségét igazolta, ami szintén arra utal, hogy a korábbi definíciókhoz kötött egységes és merev kritériumrendszer aligha alkalmas a családok és háztartások egyedi és változó karakterjegyeinek leírására. A szociológia képviselői abból indulnak ki, hogy a társadalmi változások a családok és háztartások típusainak a rétegződéstől, a gazdasági státustól és a „kulturális háttértől" függő „sokaságát hozták létre, amiről az általánosításra törekvő elméleti konstrukcióknak is számot kell adniuk"; valamint jelezték a statisztikai és a kérdőíves módszer korlátait. A történeti-társadalmi családtípusok sztereotip ábrázolásakor azonban a parasztságot, mint homogén egységet, a „jellegzetesen 19. századi" kistulajdonnal bíró (vagy kisárutermelő) családtípusban helyezték el. Ahol a család egyben termelői közösség, melynek gazdasági sikereit a „család keretein belüli munkateljesítmény eredményessége" határozza meg. A közgazdaságtan, illetve a két világháború közötti agrárgazdasági szakírók a birtoküzemek és azok szerkezetének magángazdasági (racionalizálható) teljesítőképességét, azaz a termelés vizsgálatát priorizálták. S bár a birtoktípusok ökonómiai jellemzésénél a munkaszervezetet (a tulajdonos és családjának, a bérlőknek vagy az alkalmazottaknak a termelésben való részvételét), a munkakapcsolatok minőségét, a fogyasztási „szükségleteket" és a háztartások interakcióit is figyelembe kívánták venni, teoretikus következtetéseik voltaképp a korabeli német üzemtani munkákat adaptálták: „A kisbirtokon a birtokos és a munkások háztartása ugyanaz, a nagy parasztgazdaság5 Fél 2001b: 216. 6 Idézi Faragó 1999: 188. 7 Fél 2001c: 115. 8 Márkus 1974: 225, H. Sas 1972: 181-183. 342