A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Hoffmann Tamás: Etnikumok a prekapitalista Európában (Alkalmazkodás az ökológiai adottságokhoz, a piacok gazdasági feltételeihez és a politikához)

ságra, ahol mindig fúj a szél, de a klíma mégsem zord és elviselhetetlen. A talaj (az egykori tengerfenék) tápanyagokban szegény, ahogy ezt a Lüneburgi-sikságon tapasztaljuk. Jóllehet a tőlük délebbre lakó/rangokat és alemannokat veszélyeztették a hunok támadásai, a szászok csak a természettel találták szemben magukat. A szászok északon a frízekkel érintkeztek, majd a nyugati irányban terjeszkedtek és behatoltak Galliába, végül a római impérium összeomlása után Angliába. A szászokat Nagy Károly győzte le, mert veszélyeztették uralmát a tengeri rablók. Harcos hagyományaik (és sanyarú gazdálkodásuk miatt nyughatatlanná lett természetük) mindenesetre tovább élt, legyőzték a Közép-Európát fosztogató magyarokat (955-ben) és /. Ottó - a pápa kegyéből német-római császár lett. A 12. században a birodalom központja délebbre tolódott, a svábok és a bajorok nyomultak az elit soraiba. A társadalom fejlődése meghaladta a természeti függés elementáris problémáit. Az ökológia konfliktusait a kultúrtáj kialakítói szenvedték el a középkorban. Egy évezreddel korábban a Német-síkság mostoha életfeltételeit keletebbre is megtapasztalták az itt elterülő táj lakói. A legkeletibb területet (Danzig és Königsberg között) poroszok lakták. Ez a törzs az indogermán nyelvcsaládhoz tartozott, egy archaikus germán dialektust őrzött meg. Szinte nyelvszigetet alkotva ékelődött a terjeszkedő szlávság által bekerítve. Az újkori poroszok kihasználták a mezőgazdaság termeivényeinek nyugati piacát és egyfelől a tengeri szállítás előnyeit, másfelől a tőlük keletebbre lakó szláv parasztok szegénységét. A közepesnél nagyobb gazdaságok piacra termeltek, és keleti szomszédaikat mezőgazdasági idénymunkásokként foglalkoztatták. A porosz gentry (a junker) gazdaságának újkori pályafutása emblematikus képződmény, a porosz út. Szomszédságukban, azaz a mai Lengyelország északi és középső részén ugyanis az elmúlt két évezredben szlávok éltek. A mélyebben fekvő tájat tavak és mocsarak tették járhatatlanná, északabbra a nyíresek és a fenyvesek nehezítették az életet. Erdei tisztások, mezők kínálták a megélhetés feltételeit. Ahogy növekedett a lakosság, irtották az erdőt, és mindig azon fáradoztak, hogy nagyobb - művelhető - földterülethez jussanak. Ha a terméseredmények csökkentek, új földeket foglaltak, felégetve a meggyűrűzött fákat, irtották az erdőt. Csakhogy a tűlevelű és a nyírfaerdők nem biztosították a jószág takarmánygazdálkodását, mert nem volt aljnövényzetük, a gazdák - a legeltetés mellett - szénagyűjtésre rendezkedtek be. A Visztula és az Odera közötti (tavaszi áradásoktól gyakran veszélyeztetett) medencét a későbbi lengyelek ősei választották otthonuknak. Nevük polák, ami ,mezei'-t, ,síksági'-t jelent. Már a név is sejteni engedi, hogy a szlávok ősei áldozatává váltak a szaporodás és a szegényes életfeltételek konfliktusának. Ez volt a legfőbb oka kirajzásuknak. A polákokat (ma nyugati szlávként) tartják számon. Délebbre és keletebbre terjeszkedtek. Délen a Kárpátok hegyláncait érték el a telepesek. A gorál, lemák és hucul csoportjaik a hegyi legelőkre specializálódtak, elsősorban juhtartók még ma is. Őseik a középkorban délről érkeztek, transzhumáló pásztorok voltak, egy, a románokkal és a szlovákok őseivel rokon népség. Ők lakják a Tátra északnyugati oldalát, további terjeszkedésüket a parasztok akadályozták meg, sőt a terjeszkedő lengyelek valamelyest asszimiláltak. A lengyelek etnikai konfliktusait és államiságuk kelet-nyugati irányú terjeszkedése csak a középkorban volt sikeres, az újkorban egyre szilárdabb falba ütköztek, sőt harapófogóba kerültek: a németek és az oroszok közé. A lengyel földön átvezető keletnyugati útvonalak a kereskedelem (főleg a prémkereskedelem) artériái. Krakkó városa ezért két város. Az egyikben keresztények laktak, a másikban zsidó kereskedők. Erre az országra a nagyhatalmak {porosz, osztrák és orosz uralkodók) államapparátusa terjesz149