A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Hoffmann Tamás: Etnikumok a prekapitalista Európában (Alkalmazkodás az ökológiai adottságokhoz, a piacok gazdasági feltételeihez és a politikához)

Francia-középhegység északi széléig, Lyon városáig húzódik. Északon a normand, anglonormand, picard, vallon, champenois, lorrain, bourguignon nyelvjárásokra osztják a területet, melybe betagozódik a Párizsi-medence nyelvjárása is (a francién). Az utóbbiból alakult ki a francia köznyelv. A kezdetek a 10. század végére nyúlnak vissza, s a penetráció nagyobb lendületet kapott a 13. században, ebből lett az „úri, müveit beszéd". A 16. században a jogi peres ügyek szövegeit - I. Ferenc 1539. évi rendelete nyomán - latin helyett francién nyelven kellett megfogalmazni. Richelieu 1634-ben - többek között azért alapította meg az Academie-t, hogy nyelvtant és szótárt készítsenek, amelyeknek használatáról remélték a dialektusok eltűnését. A francia forradalom alatt a nemzet és a szabadság rangjára akarták emelni a francia nyelvet. Ez volt a „felvilágosultak" törekvése, de jószerével csak az írni-olvasni tudó „jobb embereket" befolyásolta, azon felül, hogy - akadémikus szempontok szerint - konzerválta továbbá Amerikában a francia területek bevándorlóinak nyelvhasználatát. A 19. század írásbelisége (főleg a sajtó és az elemi oktatás) döntő fordulattal változtatott az élő nyelv használatán - a nyelvjárások rovására. A francia-porosz háborúban (1870) elszenvedett vereséget a francia nacionalista propaganda igyekezett a maga igazolására hasznosítani, azt terjesztvén, hogy a frank birodalom igazi alapítói gallok voltak, és művükön csak rontottak a germán barbárok. A propagandaszükségletek érveivel feltöltött „történelmi tudat" mindmáig áthatja a közgondolkodást. A nacionalista centralizáció ugyanakkor hadat üzent a regionalizmusnak is. (Ebben az időben Angliában a királyi udvar francia (normann) nyelvhasználatának hagyományait igyekeztek kitörölni az emlékezetből.) A Rajna ősi nyelvhatára fennmaradt. Végül a német és a francia nacionalizmus konfliktusai a 20. század második felében kezdtek a múltba süppedni. Párizs és az He de Francé mellett Burgundia játszott megkülönbözetett szerepet Franciaország történetében. Lakói a Balti-tenger mellékéről (Bornholm-szigeie) vándoroltak be, középkori országukat Burgundholmnak nevezték. Először a Visztula mellékén akartak megtelepedni, de gepidákba ütköztek, akik nyugatabbra nyomták őket. Végül a rómaiak akadályozták meg terjeszkedésüket. Ezért a Saone és a Rhone medencéje, valamint a Rajna nyugati partvidéke lett településterületük a Földközi-tengerig. Királyságuk alakult, mely a középkoron át virágzott. A 16. század óta azonban betagozódott az egyre egységesebbé váló Franciaországba. A terület mezőgazdasági adottságai jók, sürü a kisvárosainak hálója, vagyis évszázadok óta van jól működő piaci mechanizmusa Burgundiának. A Dél és Észak közötti transzkontinentális forgalom (mindenekelőtt a Rhone és a Saone völgyében) volt talán a legdöntőbb tényezője a kulturális kiegyenlítődésnek, amelyet elősegített az a körülmény, hogy királyaik törvényileg nem tiltották Burgundia lakosságának exogámiáját, házasodását a szomszédos országok népeivel. Burgundia a középkorban önálló ország lett, lakosságának kulturális teljesítményei mértékrendszert alakítottak ki más európai lakosok számára. A katolikus egyház (elsősorban a ciszterciták) megsokszorozták a kulturális teljesítményeket. Az építészet, a zene stb. területén mintát mutattak Nyugat- és Közép-Európa lakói számára. Burgundia lakói összeköttetést teremtettek Dél és Észak között. A civilizációs kapcsolatok növelték Savoya territoriális szerepét is (középkori, illetve újkori királysága olykor még az európai politikai életben is meghatározó szerepet játszott.) A kereskedelem adottságain túlmenően, az itteni mezőgazdaság teljesítményei is elégséges alapot biztosítottak a lakosság felemelkedésének. Az átlagosnál jobban hasznosítható volt a javak szállításának infrastruktúrája is. A hegyes-völgyes tájon kanálisokat ástak, és az árut hajókon szállították. 141