A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 46. (2007)

Hoffmann Tamás: Etnikumok a prekapitalista Európában (Alkalmazkodás az ökológiai adottságokhoz, a piacok gazdasági feltételeihez és a politikához)

a többi osztrák ,,alattvaló"-tól.) Az egyes tartományok lakói a Habsburg-császárság keretei között is megőrizték lokális tudatukat és annak számtalan - a szokásokban és a környezeti kultúrában - felismerhető megnyilatkozását. A megosztottság legkirívóbb példája: Salzburg (illetve Salzkammergut, egyben jelezve nevével a kincstár adószedő privilégiumát). Ez a tartomány történetesen a legújabb korig a hercegérsek körzete maradt, közigazgatásilag is többé-kevésbé független a többi osztrák tartománytól. A császárság a nagyhatalom látszatát akarta kelteni, de Ausztria államigazgatási keretei az újkorban meglehetősen lazának bizonyultak. Az Ibériai-félszigeten, Hollandiában és Itáliában is érdekelt - ingatag képződmény. A Habsburg-birodalom a 16. század óta nem tudta a „királyi Magyarország" és a „Cseh Királyság" viszonylagosan érvényesített autonómiáját megszüntetni, felszámolni az újkori nacionalizmus többi tűzfészkével egyetemben. (A 19. században előbb itáliai hűbértartományait veszítette el, majd Lengyelország felosztását követően - a neki jutott Dél-Lengyelországot és Csehországot láncolta magához, továbbá a Magyar Királysággal új államszerződést, a magyarokkal perszonáluniót alakított ki. Itt mindenki arról ábrándozott, hogy visszaszerezheti középkori hatalmi nagyságát. A vidék népe (ők voltak döntő fölényben) a saját nyelvét beszélte. A nemesi elit lustán terpeszkedett a parasztokon. A közigazgatás sem korszerűsödött. Még a hivatali nyelv is a 19. századig középkori emlék maradt, latinul fogalmazták a hivatali aktákat. A nemzetállam ismérvei még a Bécs központú államigazgatás erőfeszítései ellenére sem erősödtek meg a legújabb korban sem, a tartományi kormányok és azok intézményei ma is ható tényezők. Az alemannok Svájc, Ausztria egy részének - már szlávok lakta - területeit szállták meg és az ezredfordulóig asszimilálták az „őslakó"-kat. Svájcban - keleten és délen - szintén szlávok állták az alemannok útját, majd az északi megszállók a népvándorlás kori sztyepp törzseibe ütköztek. Legfőképpen a magyarok nemzetségei (a romantikus magyar történetírók kifejezésével élve: a kalandozók) pusztították a középkori civilizáció eddig felhalmozott értékeit. Mindamellett az alemannok belakták Svájcot. Azonban az őslakosság rezervátumai megmaradtak. Délen rétoromán közösségek bizonyítják a latinokkal rokonnyelvüek folytonosságát, nyugaton a francia parasztokra németek telepedtek rá a középkorban, főként a Rhonne völgyben, ahol az intenzív szőlőkultúrát nekik, illetve az őket telepítő földesuraknak köszönhetjük. Az Alpok hegyláncaitól szabdalt táj hágói, szorosai és völgyei meghatározták, hol koncentrálódhatnak a kereskedőtelepek, mert pihenőket kellett közbeiktatniuk a karavánoknak a szállítmányok útjában. A hegyvidék politikailag különféle királyságok és a német-római császárság fennhatósága alá tartozott. A Habsburg família (thurgaui területét tartva hatalmában) igyekezett terjeszkedni, de ellenállásba ütközött. Az ellenőrzéstől sikerült három városnak függetlenedni a 13. század utolsó évtizedében. Az igát Isten háta mögötti erdővidékek lakói akarták lerázni. Három kanton (Schwyz, Uri és Unterwalden) összefogott, hogy megszabaduljon a hercegség hatalmától. Nemsokára, 1315-ben a parasztok megvédték fatornyos hazájuk függetlenségét. Valójában a kuliszszák mögött különféle - alkalmilag szövetséges - városok küzdöttek egymással a hatalomért. A harcokban egyfelől a parasztok, másfelől a patríciusok és a céhek szövetkeztek egymással. Végül városok csatlakoztak a erdők és legelők lakóinak érdekérvényesítéséhez. Ezzel eldöntötték a háború további kimenetelét. A kantonális rendszer a 16. században vált teljes értékű szervezetté. A városközpontú parasztkörzetek szövetsége (az Eidgenossenschaft) egyedülálló közigazgatási-hatalmi hálót hozott létre, szegény parasztlegényekből szervezett zsoldoshadseregei (pl. a pápai állam Svájci 137