A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 45. (2006)

KÖZLEMÉNYEK - Kapusi Krisztián: Miskolc város törvényhatósági címere

pecsétlapra van helyezve, melynek szélén, két aranykocka közt ezüst mezőben van írva: Borsod Vármegye Miskolcz Rendezett Tanácsú Város".

25 Tagányi elképzelése volt tehát, hogy a hajdú se maradjon le a város megújuló szimbólumáról. Tervezetét emiatt támadta Leszih Andor szakértő miskolci muzeológus, mondván, hogy a „hajdú csak egy ügyetlen kontár" produktuma, szerepeltetésével az „eredetit, az egyszerűt megváltoztatva, egy összetett s a régihez nem hasonló címerképet kapunk", ami „ellenkezik a történeti igazsággal".

26 Borsod vármegye allevéltárnoka, Simon János vette védelmébe Tagányit és a hajdút. Úgy gondolta, hogy a 17. század végén nem egy véletlen tévedéssorozat, hanem szándékos változtatás történt; Simon szerint a református és kuruc orientációjú városvezetés tudatosan emelt hajdúalakot a katolikus szent helyére. A tervezet egésze mégsem volt kedvére való, a megyei allevéltárnok úgy vélte, a pajzstartók közül az „oroszlán meghagyható, mert Borsod vármegye címerére emlékeztet, de a griffnek nincs jogosultsága, célszerűbb lesz az utóbbit sassal kicserélni, így legalább a Bors - Miskócz nemzetség ősi címeralakja is képviselve lesz".

27 Politikai, felekezeti aspektust kapott az ügy: a katolikusok szívesen hallgatták Leszih érveit, Simon allevéltárnok interpretációja pedig a reformátusoknak volt szimpatikusabb. A szélsőségek között szinte rendíthetetlenül állta a kritikákat Tagányi tervezete, melynek életképessége éppen a kompromisszumos alaptermészetéből fakadt. Leszih és Simon polémiájából sikeresebben került ki az allevéltárnok, aki ráadásul ajánlotta a rendezett tanácsú státuszra utaló körirati rész elhagyását, mondván, hogy a „függetlenségi minisztérium megalakulása után, úgyis csak hónapok kérdése lesz törvényhatósági önállósulásunk kimondása".

28 Leszihnél is sértettebb volt a város monográfusa, Szendrei János. A muzeológus okfejtéséhez hasonló tartalommal, még 1911-ben is méltatlankodott: „hatóságaink új címert terveztettek s annak adományozását kérték ő Felségétől. Ez felesleges volt. Nekünk van (...) 1433-ból egy kétségtelen hitelességű pecsétünk és címerünk (...), míg régi városainknak egyik fő büszkeségük az, hogy régi címereiket régi százados formáikban használják, addig mi közel ötszáz éves címer alakunkat régi styljéből kiforgatva újra átalakíttattuk".

29 Szendrei ráadásul 1885 óta érvelt amellett, hogy Miskolc heraldikai királyalakja Luxemburgi Zsigmond személyével azonosítható! Tőle elhatárolódva, - Tagányi országos és Magasházy megyei levéltárnok szakmai véleményei alapján - a 25 Miskolczi Napló, 1905. május 27. Az egybevethetőség érdekében itt közöljük az 1909. május 11-én kiadott uralkodói kiváltságlevél címerleírását: „álló csücsköstalpú pajzs, melynek vörös mezejében Miskolcz város ősi címere: Szent István király mellképe látható arannyal szőtt bíborruhában s ennek fölébe vetett, arany képekkel hímzett lila színű koronázó palástban: fejét a magyar szent korona födi s arany fénykorong övezi, jobbjában a koronázó oroszlános királyi arany buzogányt, baljában pedig az ezüst kereszttel ellátott arany birodalmi almát tartja. A pajzsra helyezett jobbra fordult koronás nyílt lovagsisak dísze: Miskolcz város újabb címere, tudniillik növekvő magyar hajdú aranysújtásos kék dolmányban, oldalára kötött aranymarkolatú karddal, jobbjában öt arany búzakalászt, baljában zöldleveles arany szőlőfürtöt tartva. A sisak takarója jobbról: kék -arany, balról: ezüst-vörös. Az arany arabeszkekre helyezett pajzsot jobbról befelé fordult, vörös nyelvét kiöltő arany oroszlán, balról szintén befelé fordult, vörös nyelvét kiöltő arany griff tartja. A címer keresztbe fektetett arany vonalakkal s ezek között arany liliomokkal damaszkolt zöld színű pecsétlapra van fektetve, melynek szélein két arany kör között ezüst mezőn fekete nagy betűkkel: MISKOLCZ VÁROS TÖRVÉNYHATÓSÁGA 1907- 1909 körirat olvasható". L. B.-A.-Z. M. Lt. IV. 1921. 2. 26 Miskolczi Napló, 1905. május 28. 27 Miskolczi Napló, 1905. június 7. 28 Miskolczi Napló, 1905. június 7. 29 Szendrei 1, 1911.216-217. 583