A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 45. (2006)

KÖZLEMÉNYEK - Bodnár Mónika: Agyagipar a mai magyarországi Gömörben régen és ma

templom tőszomszédságában álló, nemrégiben felújított parókiára is ilyet raktak néhány évvel ezelőtt, hiszen a faluban bőven lehet találni régi épületekről lebontott jó minőségű cserépzsindelyt. Ezek között néhány díszített és feliratos is akad.

15 Egyelőre nem sokat tudunk az imolai cserépzsindely történeti hátteréről. Nem tudjuk, hogy mikor kezdtek vele foglalkozni, s pontosan azt sem, hogy meddig művelték. Recens hagyomány szerint Lenkey József volt az, aki meghonosította a faluban ezt a tevékenységet, s valamikor az 1920-as évek elején hagyták el. Az 1920-30-as évek fordulóján ugyan már nem égettek, de a hely, ahol a tevékenység folyt, még felismerhető volt. A Lelete-völgyben még ugyan álltak, tető alatt voltak az égetőkemencék és egyéb építmények, de már roskadoztak. Égetéshez használt agyagot több helyen is bányásztak a falu határában, pl. a Budu-kert nevű részen.

16 Egyes adatok szerint a falusi lakosság is égetett, de a legjobb minőségű cserepet az egyház készítette, mert Nehézpozsony nevezetű lelkész idejében neki volt a legjobb mestere.

17 Az imolai református egyház irattárában fellelhető dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy az egyház tényleg foglalkozott cserépégetéssel. Az 1886-1930-as évi pénztárnaplóban számos olyan tétel - kiadás és bevétel - szerepel, melyek a cserépkészítéssel hozhatók összefüggésbe. Eleinte rendszeresek és gyakoriak voltak az ilyen jellegű bejegyzések, s ezerszámra adták el a cserépzsindelyt, később mind ritkábbá váltak. Az utolsó ezzel összefüggésbe hozható bejegyzést az 1928-as esztendőnél találtam, amikor a cserépszín fájáért bevételeztek 1 pengőt. Termelés már az ezt megelőző években sem folyt, csak a már legyártott mennyiséget értékesítették. Hogy mi okozta az imolai cserépkészítés elhalását? A kérdés pontos megválaszolása nyilvánvalóan további kutatásokat igényel, de feltételezhető, hogy a gazdasági körülmények megváltozása nagy szerepet játszott a dologban. Az 19-20. század fordulójától az imolai férfiaknak egyre több munkalehetőség adódott. Már nem csak a földművelésből és az erdőből éltek, a rudabányai vasércbányába, sőt az 1910-es évektől a kurityáni barnaszén bányába is eljártak dolgozni. Egyre inkább ez az iparág biztosította a megélhetést. Ezzel párhuzamosan valószínűleg a gyártott termék minősége is romlott, ami maga után vonta a kereslet visszaesését. A fentiek következtében a hagyományos életmód fokozatosan átalakult. A megváltozott életkörülmények fölöslegessé tették a paraszti lét évszázadokon keresztül felhalmozott tudáskincsét. Mindezek egyenes következményeként nem volt már szükség a háziipari tevékenységekre sem. Mindezekkel szorosan összefügg a falusi lakosság városokba történő migrációja, akisfalvak lakosságának számában tapasztalható drasztikus mértékű csökkenés. Mindezeket figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy az 1950-60-as évek tájékán értéktelen paraszti csökevényről beszéltek és ennek értékeit is ennek megfelelően kezelték, ily módon bántak vele. Kevesen voltak azok, akik ilyen körülmények között felismerték a hagyományok értékét, s még kevesebben, akik ezek megóvásáért tettek is valamit. 15 Ritkaságszámba megy egy napsugaras díszítésű, s egyben datált darab (a készítő vagy megrendelő neve már nem olvasható, az évszám 1921 -re valószínűsíthető). Egy másik érdekes, nem mindennapi cserépzsindelyen egy summás jellemzés olvasható „Rito Marcso nagy dáma". Mindkét darab É. Kovács László gyűjteményében található. 16 Adatközlő: Fehér Lászlóné Kalla Ilona (1924), akinek anyai dédapja, Osvát József (vagy annak az apja) szintén foglalkozott cserépzsindely égetéssel. 17 Adatközlő: dr. Faggyas István (1912). 575