A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 45. (2006)

Viga Gyula: A táj hasznosításának évszázadai a Bodrogközben

5, Az erdő és a fa Ahogy Európa más vidékein, tájunkon is az erdő és a víz rovására tudta az ember kiterjeszteni a termelő tevékenysége kereteit. A 13. századtól folyamatosan zajlott a bodrogközi erdők irtása, mint a honfoglalás korában egyetlen összefüggő erdőséghez hasonlítható Kárpát-medence más területein. Az erdő és a vízjárás, ül. ártér egymással is szoros kapcsolatban volt, s a vízrendezés és az erdőirtás történeti szakaszai számos vonatkozásban egymásba kapcsolódtak. Először a települések környékén, magasabban fekvő tölgyesek lettek a fejszék áldozatai, de a kiemelkedő térszíneken, főleg a Zempléniszigethegység belsejében fekvő magaslatokon húzódó tölgyesek jelentősége egészen a 19. század derekáig megmarad a sertéskondák makkoltatásában. A legkisebb kárt a 19. század elejéig az ártéri és síksági galériaerdők szenvedték el, azok kivágásának feltétele volt a vízrendezés is: az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával.

43 Az erdők sokhasznúak voltak: az állatállomány legeltetésétől a gyűjtögetésig, a gazdaság és a háztartás faeszközeinek alapanyagától a tűzifáig sokféle módon hasznosították a fáját. Jelentős volt önmagában a haszonfa értéke is, bár az ártéri tölgyesek fájának minősége nem közelítette meg a magaslatok faállományáét. Az erdőhasználat mindenkori formáit részben a birtoklás lokális keretei, részben pedig az úrbéres közösségek belső rendje szabályozta. A bodrogközi erdők kiirtásával a vidék népe számára a fa és a fatermékek egyre inkább más tájakról voltak beszerezhetők. Amíg a 18. század végén a víz menti települések lakói a tél folyamán még igen sok ölfát vágtak, szőlőkarót faragtak, s épületfát készítettek, addig Véke, Kisgéres, Kiskövesd, Nagygéres már behozatalra szorult a faanyagból. A 20. század elején Zétényben slippert (vasúti talpfa) és hordódongát faragtak a Fuxbirtok erdejéből, de a gazdálkodás és a háztartás fatárgyaiból a vidék behozatalra szorult. A bodrogközi falvakban ma már nincs nyoma számottevő faiparnak. 6. A zsákmányoló életmód hagyományos formái A zsákmányoló tevékenység a táj és az ember komplex módon összetett viszonyrendszerének megvalósulási formája, ami részben gazdasági kényszerűséget, részben az egymás váltó generációk kulturális örökségét, tudását tükrözi. A Bodrogköz elmúlt századaiban is többféle cél szolgálatában állt: a vegetáció egészének mindenkori állapotától, a mezőgazdálkodás lehetőségeitől, a kistáji keretektől, nem utolsósorban az egyes társadalmi rétegek szociális állapotától függött, hogy a zsákmányoló technikák komplementer módon jelentek meg a termelő tevékenységek mellett, esetleg - ínséges időben - rákényszerültek az emberek a gazdag növény- és állatvilág gyűjtögetett javainak fogyasztására, vagy közönségesen beépültek azok a táplálkozási kultúrába. Más gyűjtögetett anyagok pedig nyersanyagként vagy feldolgozott formájukban a szomszédos tájakkal való cserében is megjelentek. Ugyanazok a növényfajok, amelyeket jellemzően állati takarmányként hasznosítottak, az ember ínségeledeleként is felbukkanhattak. Bizonyos, hogy a régi Bodrogköz élővilága sokféle zsákmányoló technikára alkalmat adott, amelyek jelentősége a vízrendezés után jelentősen csökkent. Ez utóbbival is összefügg, hogy a régi vízi 43 Bogoly J., 1992. 20.; FrisnyákS., 1996. 27-30.; Viga Gy, 2002. 281-289. 473