A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

KÖZLEMÉNYEK - Tóth Hajnalka: Lippóczy Norbert ex libris gyűjteménye

nyékén meg kellett állniuk. Elhatározták, hogy bérelt egylovas szekérrel visszatérnek Tarnówba. 1939. november vége felé érkeztek meg a Bug hídjához, ahol a visszatérő lengyel menekülők előtt lezárták az itteni (a felosztott Lengyelország belsejében húzódó) szovjet-német határt. Illegális határátlépési kísérletük 1940. januárjában sikertelenül végződött. Letartóztatták őket. Az asszonyt négyéves Péter fiával néhány nap múlva szabadon engedték. A fiatal apát azonban a szovjet hatóságok illegális határátlépési kísérletért öt év kényszermunkára ítélték és lágerbe hurcolták. 1945-ben engedték ki, de Lengyelországba nem térhetett vissza. A Lengyel Népköztársaság és a Szovjetunió által aláírt megállapodás szerint, csak a lengyel és a zsidó származású lengyel állampolgárok térhettek haza, más nemzetiségűek, így a magyarok, nem. A Szovjetunió szabad állampolgáraként egy ruhagyárban kapott munkát és sikerült felvennie a kapcsolatot Lengyelországban élő feleségével. Számára a határ csak 1953-ban nyílt meg. Felesége ekkorra tudott neki konzuli útlevelet beszerezni. Visszatért Tarnówba. Vállalatát már régen államosították, de egy élelmiszeripari üzemnél sikerült elhelyezkednie, s mint az ecetgyártó részleg vezetője itt dolgozott egészen 1968-ig, nyugdíjaztatásáig. Felesége gondoskodásának és áldozatkészségének köszönhetően, magángyűjteményének nagy része átvészelte a nehéz időket. Lippóczy Norbert nevéhez azonban nem csak a népi művészet tárgyainak gyűjtése köthető, hanem őt nevezhetjük az egyik legnagyobb ún. szőlős-boros ex libris gyűjtemény tulajdonosának. A több ezer darabból álló gyűjtemény szinte egyedülálló volt az egész világon. Gyűjtött számos országból, ahol szőlő és bor terem. Lippóczy Norbert írja egy helyen: „Az ex-libris gyűjteményem összegyűjtését a szőlőhegyekkel koszorúzott gyönyörű Tokaj-hegyalj a sugallta, amely egyben a szülőhazám is, ahol családom két évszázadon át foglalkozott szőlőműveléssel. Én magam, ma szülőföldemtől messze, a tradicionálisan testvéri Lengyelországban élek, ott teremtettem magamnak egy miniatűr világot metszetekből, könyvekből, ex librisekből és egyéb apróságokból. Hosszú töprengések után elhatároztam, hogy népművészeti gyűjteményemet a tarnówi társadalomnak adományozom. Arra gondoltam, hogy ezzel a gesztussal egy olyan magyar ember háláját fejezem ki, aki 1929-ben letelepedett Tarnówban, számos boldog évet töltött itt, Lengyelország pedig második, választott hazájává vált." Gyakorlatilag a könyvek létrejöttével nevezhető egyidősnek a könyvtulajdonosoknak az a törekvése, hogy valamiképp megjelöljék a birtokukban levő írást, nyomtatványt. Már a legkorábbi időkben is volt példa arra, hogy a könyv birtokosa beírta, bejegyeztette nevét, monogramját, címerét valamelyik lapra, vagy akár a fedőlapra. Később aztán a kézi bejegyzések mellett megjelent a dombornyomás, majd a különféle technikával készült metszetek térhódítása következett be. Főrangú családok esetében leggyakrabban a családi címer szerepelt megkülönböztető könyvjegyként. Ezzel egy időben jelent meg az igény a metszetek esztétikai, művészeti színvonalának emelésére is. Egész röviden öszszefoglalva ez az ex libris kialakulásának folyamata. A legkorábbi időkből is fennmaradt olyan metszet, amelyet mai fogalmaink szerint is kétségtelenül ex librisnek nevezhetünk, Albrecht Dürer egy fametszete, melyet 1516-ban készített. Mivel tudjuk, hogy a Dürer család a békési Ajtós községből származott el Nürnbergbe, elmondhatjuk, hogy Magyarországnak is van némi köze az ex libris születéséhez. A legrégebbi magyarországi ex libriseknek Teilknes János pozsonyi polgár és Bártfa város fametszeteit tartja napjainkban a szakirodalom. A 15. századtól, amikor a könyvek megszaporodtak, szokásba jött az ex libriseket vagy könyvcímereket megrajzoltatni egy művésszel. A megrendelő kifizette a fadúc művészi szintű elkészítését, valamint az 1000-2000 db személyre szóló ex librisét. 683