A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Vass Tibor: Anekdoták és történetek az ózdi gyár dolgozóinak életéből

ben, vagy beszélgettek, viccelődtek, étkeztek. így lehetőség volt.arra, hogy valaki hátulról mögéjük lopózva, a bakancsok sarkára lestékes ecsettel vonalat húzzon. A megvicceltek akkor jöttek rá, hogy sarkantyút festettek neki, amikor a többiek elkezdtek feléjük szalutálni. A kohászati munkahelyek csak 1945 után lettek szakmásítva. Ezt megelőzően - betanított munkahelyek lévén -, az újonnan munkába lépők általuk nem ismert környezetbe, ismeretlen berendezések és tennivalók közé kerültek. Mindent lassan, a gyakorlatban kellett megismerniük és megtanulniuk. így lehetőség volt - szakmai téren is - derültséget okozó tréfálásokra, amit humorral rendelkező csoportvezetők ki is használtak. A hengersoron pl. kéziszerszám volt a 6-8 kg „kétkézkalapács". Egyben nagyon alkalmas „kitolásra" is. Lehetett vele bármit üttetni szükségtelenül is. Ez úgy történt, hogy a tréfacsináló utasította a gyanútlan kiszemeltet, tartsa maga közelében a nagy kai apacsot, mert ha szól, hogy ütni, már kapja is és üsse, amit majd kell. Amikor azután egy kis szünet adódott, elkiáltotta magát, Jóska (Pista, stb.) üsd! És gyorsan rámutatott a berendezés valamilyen masszív, törhetetlen pontjára. A gyanútlan áldozat meg ütötte, a többiek nagy derültségére, míg rá nem jött, hogy kitoltak vele, vagy amíg le nem állították a kalapácsolást. Fokozta a derültséget, hogy közben biztatták - nem jó, nagyobbat üss, még nagyobbat - aminek a szenvedő fél természetesen igyekezett eleget tenni. Ugyancsak kéziszerszámok voltak a különböző hosszúságú acél feszítőrudak, melyeket szintén lehetőség volt felhasználni a kezdők kifigurázására. Hengerészeknél, üzemközbeni müveleteknél egyes hengersori alkatrészeket, szerelékeket feszítőrúddal kellett mozgatni. Az új dolgozó ezt gyakran látta, ha még nem is csinálta. így azután természetesnek tartotta, amikor kezébe adták a feszítőrudat, hogy emelje, vagy nyomja, amint az utasítást kapja. A feszítőrúd végét természetesen a dirigens igazította be a szokott használati hely közelében egy olyan résbe, ahol azzal mozdulást elérni nem lehetett. Hiába nyomta, vagy emelte az utasítások szerint az áldozat, bármilyen erővel, még ha teljes testsúlyával nyomta is, nem mozdult semmit. A többiek persze jót derülve ugrasztották, hogy ilyen egyszerű dolgot sem képes megcsinálni. Bizonyításul az irányító egy másik személyt vezényelt a rúd végére, akinek természetesen a megfelelő helyre igazította a feszítőrúd végét, és így egyből eredményt ért el. Ismételve a dolgot az áldozattal, természetesen annak megint nem sikerült, óriási derültséget okozva a többieknek, amíg az illető rá nem jött, hogy becsapják. Voltak, akikkel ismételten meg lehetett csinálni a beugratásokat, és voltak, akikkel csak egyszer. Embere válogatta.

15 16. A mélykemencék „anyagbeszerzője" Az események színhelye: az ózdi gyár különböző területei. Résztvevője: B. F. bácsi, mélykemence-csarnoki dolgozó és a gyári kapusok. Az 1945 előtti időszakban, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. idejében a háztartásban, a ház körül felhasználható, vagy értékesíthető eszközök, szerszámok gyakran kerültek ki a gyárból és cseréltek - tulajdonjogilag - gazdát. Az ellenőrzés nem volt túl szigorú, így a merészebbek éltek is az alkalommal. Minden üzemben volt egy-két üzemi „szarka", ún. „anyagbeszerző". Ezek sohasem mentek haza üres kézzel, és a gyávább munkatársaik számára adták át gyárkapun kívül a szükséges tárgyal. Az ellenszolgáltatást „folyékony" valutában kapták meg (egy fél deci pálinka, 3 dl bor). A mélykemence-csarnokban is volt egy ilyen közismert „anyagbeszerző", B. F. bácsi. A maga nemében a legtökéletesebb típus volt, mégsem gazdagodott meg. A jó szíve nem engedte, mert ha kellett, még ingyen is „szerzett". Egynéhány humoros szerzése „szájról-szájra szállva" példaképül megmaradt. Ilyen volt a 10 kg-os kovácsüllő kicsempészésének meghiúsult kísérlete is. Kb. az 1936-os években történt az eset. Reggel 6 óráig dolgoztak. Késő őszi napon, a hajnal még sötét volt. A gyéren kivilágított és zegzugos vasúti kijáróba (ÍV. sz. kisfaludi kapu) szokott kimenni B. F. is. Jól ismerték a kapusok. Már messziről viccelődve fogadták és nem volt gyanús, hogy a megszokottnál hajlottabban mozog. Sötétkék munkászubbonya púpossága azonban feltűnt a kapusnak és még rászólt: „Mi van a 15 Közreadta: Horémusz László. Ózd, 1980. 576