A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Pirint Andrea: Szontagh Tibor (1873-1930) festőművész munkássága

az iskola vízfestéstanára volt, de az akvarellfestés szépségeire a Mintarajziskola könyvtárában fellelhető Leitch-, ül. Ciceri-féle vízfestő-tankönyvek is felhívhatták a figyelmet.

25 A gyors munkára alkalmas akvarell a legpraktikusabb technika a természetet télen-nyáron járó művészember számára. Noha a család tulajdonában viszonylag kevés vízfestmény maradt meg, mégis gyanítható, hogy az életmű túlnyomó része e technikával készült. A Magyar Akvarell- és Pasztellfestők Egyesületének rendszeres kiállítójaként számos vízfestményt mutatott be, s a családi emlékezet is vallomást tesz Szontagh Tibor szorgos és rutinos akvarellezéséről. A vásárlók körében nagy tetszést kiváltó, szinte azonnal gazdára találó vízfestmények nemcsak feltételezett nagy számuk miatt érdemesek az említésre, hanem alkotójuk festői nyelvezetének kialakulása szempontjából is. A finom áttünések és a lírai sejtelmesség érzékeltetésére alkalmas, formai nagyvonalúságot követelő technika révén rögzülhetett meg Szontagh táj festészetében az az oldott előadásmód, amely aztán az olajfestésü feldolgozásokra is átplántálódott. Akvarelljei közül a „Mándoki házikó" című munkát emeljük ki, amely abból a szempontból is ritkaság, hogy a hátoldalán lévő kiállítási cédula révén az eredeti címén ismerjük.

26 E kép egyben jól szemlélteti azt a visszatérő kompozíciós megoldást is, amely falusi házat ábrázoló képein figyelhető meg, s melyeken az épületet a képsíknak mindig valamelyik oldalára eltolva, a frontalitáshoz képest nagyjából negyvenöt fokkal elforgatva ábrázolja (8. kép). Az eddig említett művek a festő igazi arcát, az ember nélküli, csendesen fenséges táj szerelmesének habitusát mutatják. Ezek a munkák maradtak meg a család tulajdonában, és az írott forrásokból ismert képcímek alapján zömében ilyenfajta müveket állított ki a fővárosi és egyéb tárlatokon is, melyeknek 1901-től kezdve állandó résztvevője volt. Mint kiállító művész, a Nemzeti Szalon pécsi tárlatán mutatkozott be először, akkor még a helybéliek egyik erősségeként, majd a következő évtől kezdve a Szalon fővárosi tárlatainak rendszeres szereplője lett. 1913-tól az ország másik vezető kiállítási intézménye, a Műcsarnok tárlatain is időről időre feltűntek munkái, 1921-től pedig haláláig a már említett Magyar Akvarell- és Pasztellfestők Egyesületének lett állandó kiállítója, annak a társulatnak, melynek titkáraként sógora, Baranski Emil László minden bizonnyal nagyban segítette érvényesülését. Szontagh Tibor munkássága tehát folyamatosan figyelemmel kísérhető volt a fővárosi képzőművészeti fórumokon, de ezen túlmenően a műkereskedelemben is ismertté vált neve, főképpen az 1920-as évektől kezdődően, amikor feladva a pedagógusi állást kizárólag az alkotómunkából kívánt megélni. A műkereskedelem számára festett képek „A műkereskedelmet általában szükséges rossznak tekintették a művészek" - írja Lyka Károly az 1896-1914 közötti időszakról szólva.

27 Ez a megítélés a világháború után sem változott. A festő unokái maguk is vallanak Szontagh Tibor afölötti „pironkodásáról", hogy a műkereskedelem számára festett képein kompromisszumot kényszerült kötni a vásárlóközönség igényének javára.

28 Bár műveinek nagy keletje volt, ez akkoriban nem járt együtt az anyagi jóléttel. Akvarelljeit már elkészültük pillanatában elkap25 Vö. Szabó J., 2002. 245. 26 Mándoki házikó (lásd: műtárgylista kat.-sz. 27.) 27 Lyka K., 1983.27. 28 Dr. Vékony Zoltánné és Friedrich Adámné, a művész unokáinak szóbeli közlése. 430