A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Pirint Andrea: Szontagh Tibor (1873-1930) festőművész munkássága

kodták, a világháború utáni nehéz időkben azonban a fizetség legtöbbször jelképes volt. A hat gyermekes családapa nem engedhette meg magának (különösen nyugdíjaztatása után), hogy mellőzze a fővárosi műkereskedelem közvetítő szerepét, viszont ez a művészi meggyőződés részbeni feladásával járt. A kereskedő olyan képet vett át, amit biztosan értékesíteni tudott, az pedig nem az intim tájképi részlet festői megfogalmazása volt. A városi közönség szerette ugyan a tájat, mert nosztalgiát ébresztett benne a vidéki életforma iránt, viszont azt a vidéki ember megörökítésével együtt igényelte. Szontaghot nem foglalkoztatta a természet és a benne élő ember ősi egységének festői megfogalmazása. A kereskedőknek szánt képein azonban - a kelendőség érdekében - egy-egy zsánerfigura erejéig engednie kellett művészi ars poeticájából, de engedményt kellett tennie a részletezőbb előadásmód irányába is. A műkereskedelem vérkeringésében mai napig hangsúlyosan jelen lévő Szontagh-kompozíciók többnyire egy-egy aprócska népi figurával (falusi ház tövében üldögélő asszonnyal, fa alatt álló, patak partján vagy mezőn sétáló, út szélén pihenő, libákat őrző leánnyal) „tarkított", a kedvtelésből festett munkákhoz képest sokszor leíróbb jellegű tájképek. Ilyen kompozíciókra volt vevő Kellner Vilmos budapesti műkereskedő, aki alkalmanként vidéken is így 1918-ban Miskolcon - eladásra kínálta bőséges, Szontagh műveit is magában foglaló „árukészletét", s erre volt igénye - tevékenységét a „Képzőművészet" című folyóirat hasábjain is hirdető - Hoffmann Ferenc képkereskedőnek, akinek IV. kerületi üzlethelyiségébe a művész felesége vagy nagyobb gyermekei vonattal vitték a kereskedelembe szánt munkákat. Portréfestészete Noha Szontagh Tibor igazi témája a táj volt, a rossz szájízzel tájba csempészett staffázsfigurák mellett egyéb képein is megmutatkozik emberábrázoló tehetsége. Az általunk ismert portrék családjának tagjait örökítik meg. Az igen kevés datált kép egyike a hat gyermek világrahozatala után is rendkívül csinos feleséget olvasás közben örökíti meg.

30 Hogy a festő számára mennyire izgalmas témát jelentett a fényhatások megragadása, az a szabadtéri kompozíciók után a polgári szobabelsők világában is megmutatkozik. A sejtelmes enteriőrben az asztalra helyezett lámpa jelenti az egyetlen fényforrást, megvilágítva a könyvébe mélyedő asszony arcvonásait, miközben a szoba tárgyi kellékei mind alárendelt szerepkörben maradnak (9. kép). A körülbelül tíz év múlva, az éppen menyasszonyi ruháját varrogató nagylányról festett portrénak gyaníthatóan ugyanez a szobasarok volt a helyszíne.

31 A képek időközben kicserélődtek a falon, a több portrén is megörökített kislányból pedig eladósorban lévő nő lett - a művészi érdeklődés azonban változatlan maradt. A fény most az ablakon keresztül árad be és fókuszál a csendesen tevékenykedő lányra (10. kép). E két, az ábrázoltakat önfeledt „szöszmötölés" közben láttató portré ugyanazt az időtlen nyugalmat és hangulati mélységet varázsolja elő, amit Szontaghtól már tájfestőként is megtapasztaltunk, és ami a festő számára gyaníthatóan a mindvégig keresett életérzés volt egész munkássága során. 29 Dr. Vékony Zoltánné, a művész unokájának szóbeli közlése. Szontagh Pál visszaemlékezésében (lásd: 10. jegyzet) Munka Ádám és Solymosi képkereskedők neve olvasható. 30 Olvasó nő (A művész felesége), 1912. (lásd: mütárgylista kat.-sz. 22.) 31 A művész leánya (Szontagh Mária Magdolna) menyasszonyi ruháját varrja, 1922 körül (lásd: mütárgylista kat.-sz. 23.) 431