A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Alabán Péter-Csépányi Attila: Hódoscsépány gazdaság- és társadalomtörténete a dualizmus idején

as évek táján az arlói Fáy Manó terjesztette el a környéken a Rima völgyéből behozott pirostarka („verestarka") tehenet. Bár a mindenkori csordások pontos számára nincs adatunk, feltételezhető, hogy a vidék más településeihez hasonlóan Csépányon is két csordás őrizte az állatokat. Részben a földrajzi nevek (pl. Kecskés-hegy, Bak-völgy), részben a néprajzi feljegyzések tanúskodnak arról, hogy mellettük külön fogadtak liba- és kecskepásztorokat is. A fentiekben említett kettősség elviekben a legeltetett sertéseknél is megvolt az elnevezések tekintetében: a tavasztól őszig (akár egész évben is) legelőn élő sertéseket kondának, a naponta kijárókat csürhének nevezik; ugyanakkor korábban a nyáj elnevezés is gyakori volt.

49 Csépányon inkább az első kifejezést használták, s a források tanúsága szerint a konda egész nyáron a somsályi legelőkön tartózkodott; sőt régebben ott is fialtak. A sertéseket kéthetente hajtották haza sózni, ilyenkor a moslékba kevert korpa mellé sót is tettek. A 19. század közepén végbement fajtaváltás következtében az addig csaknem kizárólagos szalontai sertést (vörös vagy „magyar disznó") felváltotta és később teljesen kiszorította a zsírosabb mangalica. Hizlalásuk - a földrajzi környezethez erdei makkoltatással történt, amely Kisasszony napján (szeptember 8.) vette kezdetét. A makkos erdőkben folyamatosan továbbvándorló kondák nagysága változó volt: a kondás és bojtárai általában 150-250 jószágos disznónyájat őriztek. A Barkóság területén falurészenként szervezték meg a kondákat, melyek meghatározott legelőterületén többnyire újév napjáig makkoltattak.

50 A juhtartás kiemelkedő szerepét több leírás is bizonyítja. A falusiak leginkább húsáért, gyapjáért, a vásárokon eladott bőréért, illetve tejhozamáért tartottak juhot. Csépányi Pál Bertalan (sz. 1877) helyi lakos - a vele készült interjú során - elsőként említette a falurészek közül a Pálgazda-szögben és a Vanyicsban folyó, hosszú időre visszatekintő állattartást: „Vanyicsban 20-25 éve megvolt az 1500 db juh, merinó, de Gubonnapusztán és Völgykőben is volt juhászat. Pál gazdáké volt a Pálgazda-szögben, Vanyicsban a Genyecsák [helyesen Gelecsák] családé [ők bérelték], Gubonnán a Berze családé, Völgyfőn a Magyar és Berze családé; utóbbiaknak 80-100 db [volt]."

51 Az idézet fontos utalást tesz az Ózd környéken - csaknem kizárólagosan - tartott, spanyol eredetű merinói birkákra, amely fajtán belül Magyarországon leginkább a fésűs merinó honosodott meg. A tartásmódok közül a paraszti juhtenyésztés tipikus formája volt a jellemző: a legeltetés a település határában lévő - közös tulajdonú - legelőkön történt a falusi gazdák által fogadott juhász és bojtárai irányítása alatt. A lótartás jelentőségét Csépány esetében leginkább a helyi népesség által végzett fuvarozás adta. Már Fényes Elek is említi az 1830-1840-es évekre vonatkozóan, hogy „a földművelésen kívül hasznos jövedelemforrást nyújt a lakosok szorgalmának az ózdi vasgyár, melynek keletkezése óta részint fuvarozás, részint kézimunka által szerzik itt számos lakosok kenyerüket."

52 1846-ban - részben Rombauer Tivadar tisztfőnök szervezőmunkája révén - kezdetét vette az Ózdi Vasgyár építése, amely kiválóan tudta hasznosítani a környék állattartó népességének fuvarozómunkáját a nyersanyagok és késztermékek szállításánál. A közeli Arló paraszti méneseivel szemben Csépányon a hideg- és melegvérű állomány

53 jóval szerényebb volt, számában azonban nagyobb visz49 Szabadfalvi J., 2001. 754-755. 50 Paládi-Kovács A., 1982. 46. 51 Idézi: Földes L., i. m. 9. 52 Fényes E., 1851. I. kötet. 211. 53 A 19. század folyamán megjelenő új fajták közül a hidegvérüek (pl.: muraközi, stájer) száma elhanyagolható a melegvérüekhez (pl.: nóniusz, lipicai) képest. 308