A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Alabán Péter-Csépányi Attila: Hódoscsépány gazdaság- és társadalomtörténete a dualizmus idején

jelentették, melyek használatát törvényileg is szabályozták. Az első magyar erdőtörvény (1879. évi XXXI. te.) bevezette az ütemterv szerinti erdőgazdálkodást, melyet később egységes állami kezelés alá vontak (1898. évi XXXIII. te.).

43 A közbirtokosok közgyűlése emellett a legelőrendtartást is szabályozta, miután ezt számukra szintén törvény írta elő (1894. évi XII. te.). 1898-ban az úrbéres gazdaközösségeket önálló erdőbirtokosokká alakították, az erdőket pedig külön kezelésbe vették (XIX. te.).

44 Az erdőjogot rendszerint a legelőjoggal együtt lehetett örökölni, de utóbbit gyakran akár egy-egy idényre is átengedtek másoknak.

45 A legeltető közösségekkel kapcsolatban tényleges döntés csak ezt követően, a századforduló után született: az 1913. évi X. te. kimondta, hogy a közbirtokosságok legeltetésben (is) érdekelt tagjai legeltetési társulatokat hozzanak létre. E szervezetek létrejötte Borsod megye területén végül elhúzódott egészen az 1920-as évekig. Szerepüket ezután mi sem mellőzhetjük, hiszen az elhúzódó tagosítási eljárás iratanyagában is szerepel ilyen társulás, a Hódoscsépány-Somsálypusztai birtokosság részeként; ennek megalakulásának módjáról és idejéről azonban nincsenek információink. A háttérben a nagy jelentőséggel bíró állattenyésztés áll, amit egyes földrajzi nevek mellett statisztikai adatokkal is alátámaszthatunk. A tulajdonformákból és üzemtípusokból kiindulva a kisnemesi és jobbágyparaszti állattartó üzemet a faluközösség és a család alakította - olykor a tagosításokat követően is. Mivel a Palócföldön a 3-4 generációs nagycsalád a 20. század első felében is meghatározó forma volt, a hadak gazdasági funkcióinak megfelelően egy-egy gazdasághoz általában nagyszámú állat tartozott, a pásztorok pedig a családtagok közül kerültek ki. A földkönyvekből is jól kirajzolódik a közös tulajdonlás jellege, különösen a Csépányi család esetében: az erdőkön kívül a legelők, az állatok, továbbá az ólak, aklok a nagycsalád tulajdonát képezték, miközben „a gazda, a családfő rendelkezett vele, s ő szabta meg a családi (üzemi) munkaszervezetet is."

46 Az állattartáson belül a legeltető marhatartásnak két fajtáját szükséges megkülönböztetni: Földes László 1966-ban készített helyszíni kutatásai is külön említik a tartósan a legelőn - többnyire tavasztól őszig - tartózkodó („kinnháló") gulyát és a naponta kijáró csordát. Feljegyzései szerint előbbi főként a nemeseké volt; ezeket a jószágokat Somsály, Marton és Nagy-Hossó irányába hajtották. A gulya számára több helyen etetőt, szénatároló jászolt (pl. Jászó-tető) és itató vályút helyeztek ki, és csak az őszi „beszorulás" idején tértek az állatokkal vissza. Kijáró csorda (kb. 100-300 állat) ugyanakkor kettő volt a faluban: az úrbéri és nemesi legelők

47 elkülönülésével „a parasztoknak is, nemeseknek is volt" egy-egy csordájuk.

48 Az igavonó és a tejelő állatok legeltetése szintén külön történt. A szarvasmarhafajták közül a borsodi Bükk hegység községeihez hasonlóan itt is a „fehér szőrű" szürke magyar marha (Csépányon „villás szarvú, fehér ökör") volt a domináns, majd - új tájfajták kitenyésztése révén - az 1870-es és az 188043 Prugberger T., 1999. 68-69. 44 PetercsákT., 1999.929. 45 PetercsákT., 1992.61. 46 Paládi-Kovács A., 2001. 603-604. 47 Németh Gyula leírásából kiderül, hogy a főként Somsályon tartózkodó nemesi csordáktól elkülönítve az úrbéresekét a Nagyvölgy és a Bolyokkal határos Szálas-hegy (Magas-tető) irányába hajtották, külön felfogadott pásztorokkal. Utóbbiak családos emberek voltak, akik szolgálata Szent György napjától (április 24.) Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) tartott. A távol maradó pásztorok (gulyások) éjszakai szálláshelyére vonatkozóan szintén a földrajzi nevek nyújtanak támpontot (pl.: Viadó-Viradó). Bérüket még 1945 táján is természetben kapták, míg „helyhez kötésüket" többnyire a falu végén részükre biztosított házzal érték el. {Németh Gy., i. m. 62.; ül. Dobosy L., 1970. 70.) 48 Földes L., i. m. 9. 307