A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Gyulai Éva: Bor és kenyér II. Miskolc-toposzok az újkori utazási és honismereti irodalomban

folyamatot élénk érdeklődéssel figyeli a reformkori Pest sajtója. Az egymás után alakuló irodalmi és művészeti folyóiratok - a Regélő, a Társalkodó, az Athenaeum, a Honderű, az Életképek, a Pesti Divatlap, valamint a Tudományos Gyűjtemény - rendszeresen küldik vidékre munkatársaikat, s az így születő «úti élmények»-bö\, rajzolatokból, helyszíni tudósításokból aprólékos részletességgel elénk tárul a magyar városok múlt századi képe és lakóinak életformája. A Pestről kirajzó hírlapírók, útirajzírók városismertető munkáját hatásosan és színesen egészítik ki a vidéki levelezők felküldött jelentései, beszámolói, közlései. [...] A folyóiratok levelezői a vidéki városok jelentősebb eseményeiről tudósítanak; az utcák csinosodásáról, az erkölcsök finomodásáról, a társaséletről, a kaszinók és olvasókörök működéséről, a színházi és műkedvelő előadások látogatottságáról."

63 A divatlapok tudósításai a romantikában felfedezett és felértékelődött tájképi szépségeket fedezik fel először. Miskolc igen kies, szép völgyben helyezkedik el, írja a Tudományos Gyűjtemény 1836-ban,

64 az Életképekben pedig egy 1848-ban megjelent városrajz a táji szépségen kívül más érdekeset nemigen talált Miskolcon, s Benkő Sámuel topográfiáját idézi fel.

65 Az Életképekben 1846-ban Miskolcnak az Alföld és Felföld közötti kapcsolatot biztosító kereskedelmi életét dicsérik, 1848-ban pedig a Honderű az országismeret jól ismert toposzaival tudósít a városról: Itt patak, folyó, erdődús hegység, termékeny sík, lelkesítő bor, híres kenyér, jó víz, édes levegő. A városrajzban benne van az országleíró irodalom minden közhelye: a kedvező természeti adottságok, a miskolci kenyér, a híres bor - s innen a politika szótárába is átszivárog. 1843-ban Szemere Bertalan és Palóczy László is a Miskolc imázsát alkotó, mindenki előtt jól ismert, a gazdasági vitalitásra vonatkozó jellegzetességeket idézi fel, amikor adakozásra szólítja fel az ország közvéleményét: Miskolc országunk felső részén a legnépesebb és élet-dús város, piaca, vásárai híresek, élet-kereskedése roppant terjedelmű. A reformkor ismert divatlapja, az Életképek 1846-ban Északkelet-Magyarországról közöl folytatásos útirajzokat, amelyben Tokaj mellett Miskolc és Eger szerepel. A Kaján Ábel álnéven író szerző Miskolcot nagy (derék) városként, kereskedelmi csomópontként írja le: az alföld és felföld közt ez a kereskedési összekötő pont. A kereskedelem miatt lakosai között sok az izraelita. Az utazó nem találja vonzónak a várost, intézményei között a megyeházát tartja leginkább említésre méltónak, ahol a város nevezetességét, a rabdolgoztató intézetet is meglátogatta. A rabdolgoztató a miskolci tűzvészben elhamvadt, s az egész város a pusztító katasztrófa nyomait viseli. A divatlap tudósítója a városnak csak a környékét dicséri, amint az Avasról körbetekint a tájon: ...leginkább csak szép tájékának a hegyoldalon feketéllő ref templom mellőli szemlélése gyönyörködtetett. Az egész láthatáron az óriási teknőhöz hasonlító nyájas Sajóvölgy nyula el, mellnek ölén a nap fényében az általkígyódzó folyam ezüstje ragyogott és zöld ligetek közül számtalan falvak fehérlenek. A kritikai hang is megjelenik a folyóiratokban, hiszen a miskolci sár, szennyes utca is közmondásos. A Honderű helyi levelezője 1848-ban kénytelen azt írni, hogy kövezetünk nagy része nyaktörő és sáros utcáink világ katlanok. A korabeli tudósítók többször is megjegyzik a divatlapokban, hogy a Búzapiac és környéke merő sártenger, Antalffy Gy., 1982. 6. Idézi: Antalffy Gy., 1982.412. Uo. 413. Idézi: Antalffy Gy., 1982.413. Idézi: Uo. 414. Kaján Á., 1746.791-792. 205