A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Gulya István: A kőműves- és kőfaragó-mesterség Északkelet-Magyarországon a 16-19. században

jelennek meg, míg az építőanyagok más anyagokkal együtt szerepelnek."

2 A napszámbérek meghatározásánál megjelennek a szezonális bérek, amelyek - mint fentebb említettük - más megyék limitációiban már a 18. században meghatározták az építők jövedelmét.

11

' A 1840-es évektől megszűnik mindenféle hatósági árszabás az építőipar területén, a versenyt csak a céhek igyekeznek saját jól felfogott érdekükben korlátozni. Amint a kontárok esetében láthattuk, a céhen kívüliek és az alkalomadtán kontárkodó céhes legények általában olcsóbban vállalták a munkákat, mint a céhes mesterek, ezzel minden limitációnál jobban korlátozták a céhek nyerészkedését. Az árverseny eredményeképp csökkent a mesterek jövedelme, amit saját legényeik és inasaik bérén és egyéb juttatásain igyekeztek behozni. Csökkenő béreik azonban a legényeket is arra ösztönözték, hogy inkább kontárként dolgozzanak, semmint a céhek kebelében, hiszen így jobban megtalálták a számításukat. A 19. század második felében a céhek taglétszáma stagnál vagy csökken, a korábban mesterségesen alacsonyan tartott mesterszám ekkor már a céhek hanyatlásának tüneteként nem növekszik. Az építtetők ekkor zömmel már magánszemélyek, akik a céhek gyenge érdekérvényesítő képessége miatt nem foglalkoznak az építők jogállásával, csak a kivitelező hozzáértésével és leginkább a bekerülési költségekkel. A kővágás-kőfaragás egyre inkább paraszti háziipari tevékenységgé alakul a zempléni és bükki falvakban, amivel a szűkös mezőgazdasági jövedelmüket egészítik ki; a tégla vezető építőanyaggá válása miatt pedig a kőfaragók a művészibb épületszobrászati és díszítő munkákra specializálódnak. Az 1872-es ipartörvény a korlátlan iparszabadság bevezetésével lehetővé tette bárkinek, hogy akár szakértelem nélkül is bármilyen ipart űzhessen, természetesen olyan áron vállalva munkát, ahogy neki tetszett. Az építőiparban azonban véleményünk szerint egy-egy településen és annak szűkebb környékén mindig is voltak és az ipartörvény után is érvényben maradtak az irányadó átlagos vállalkozói árak és munkabérek, amitől csak kompromisszumok árán tudtak komolyabban eltérni (pl. csalás, gyengébb kivitelezési minőség stb.). ÖSSZEGZÉS Az építőipari szakmák, közöttük a bemutatott kőfaragó- és kőművesmesterségek megjelenéséhez és fejlődéséhez az adott társadalom bizonyos fejlettségi foka szükséges. Az önellátó jellegű, szinte mindent házilagosan kivitelező paraszti társadalom évszázadokon keresztül képes volt (esetleg településenként egy-két speciális szakértelemmel rendelkező egyén segítségével) saját lakásigényeit kielégíteni. A maradandóbb anyagból épített épületek iránt az egyház és a világi földesurak a 13. századtól, a tatárjárás után kezdtek komolyabban érdeklődni. A külföldről érkező szaktudás és építészeti stílusjegyek innovációja nem volt gyorsnak nevezhető hazánkban, ami Nyugat-Európához képest viszonylagos lemaradásunknak köszönhető. A reneszánsz jegyében ÉszakkeletMagyarországon is megjelenő építési kultúra a török hódítás zavaros évtizedei alatt nem 112 B.-A.-Z. m. Lt. IV. 501/e. 1238/1811. Borsod vármegye 1811.; B.-A.-Z. m. Lt. IV. 1001/d. Loc. 193. No. 76. Zemplén vármegye 1812., B.-A.-Z. m. Lt. V. Tokaj 30. doboz, körlevelek Zemplén vármegye 1819. "

3 B.-A.-Z. m. Lt. V. Tokaj 30. doboz, körlevelek 1819. Zemplén vármegye. „Kőműves pallérnak nyárban 54 krajcár, kőműves legénynek 42 krajcár, a kőműves inasok napi szántja fél annyi mint a legényeké. Azok mellett munkálkodóknak, haférjfi nyárban 18, ősszel és tavasszal 15 krajcár, asszonyi személynek nyárban 12, tavasszal és ősszel 9 krajcár." 30 év múlva a napszám szinte változatlan. A miskolci Nemzeti Színház építésén dolgozó kőmüveslegények szakértelemtől függően 31 —48 krajcárt kaptak egynapi munkáért, csak a pallér kapott kicsivel többet. B.-A.-Z. m. Lt. VIII. 701/a. 13. doboz, 8-9. cs. 146