A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Gulya István: A kőműves- és kőfaragó-mesterség Északkelet-Magyarországon a 16-19. században

tudott kiteljesedni, vidékünkön a hangsúly a már korábban is fejlettebb szepességi városok és Kassa felé tolódott el. A szabad királyi városok öntudatos, német és magyar lakossága nem csupán munkát adott az építőipari szakembereknek, hanem a török kor végéig gyakorlatilag a külföldi mesteremberek mellett egyedül képviselte ezeket a mesterségeket vidékünkön. Az építőipari innováció terjedésének a körülmények kényszere miatt pozitívvá vált példája a hadmérnöki tudomány eredményeinek alkalmazása az északkelet-magyarországi végvárakban. Az élenjáró itáliai építészeti irányzatokat az uralkodói szolgálatban álló külhoni építőmesterek, fundálok honosították meg a térségben. A 17. században a szinte állandósuló pénzhiány már nem tette lehetővé az erődítmények teljes korszerűsítését, így a legújabb eredményeknek alig akad egy-egy kisebb példája várainkban. Építkezések híján a térség nem vonzó sem a külföldi, sem a hazai mesteremberek számára. A kuruc háborúkat követő nyugalmasabb évszázadban az építészeti szaktudás az említett szabad királyi városokból terjed el a déli mezővárosias jellegű térségek felé. A késő barokk építészet az egri püspökök, főnemesek és a kincstári uradalmak által megbízott külföldi és nyugat-magyarországi építőmesterek munkássága nyomán jelenik meg Borsodban és a Hegyalján. Miskolc fejlődő kézművesipara és kereskedelme, mely főként az alföldi és hegyvidéki területek találkozásának előnyeiből táplálkozott, a 18. század folyamán megszerezte a térség déli tájainak piacát. A vagyonosodó középnemesi és polgári réteg egyre növekvő keresletet támasztott az építőipari szolgáltatások piacán, melyet eleinte Kassáról és más városokból betelepült mesteremberek elégítettek ki. A 18. századig a kőművesek egyben kőfaragók, néha kőfejtők is, ekkor specializálódik a kővel foglalkozó kézmüvestevékenység a kitermeléssel foglalkozó kővágókra (akik többnyire egyszerűbb faragási munkákat is végeznek), építőköveket faragó, majd egyre inkább épületszobrászati és díszítőmunkát végző kőfaragókra és az építési tevékenységet végző kőművesekre. Az építők számának gyarapodása a 18-19. században több településen céhalakítást eredményezett, azonban az építőipar sajátosságai miatt ezeknek a szervezeteknek a céhek felbomlásáig alacsony maradt a taglétszáma. Az építőcéhek, éppen késői alakulásuk miatt uralkodói engedéllyel kezdték működésüket, tehát szervezetileg nem kerültek függő viszonyba sem a kassai, sem más királyi városi céhtestülettel, mint az több más szakmában is előfordult. Az építőipari szakmák szolgáltató jellegük miatt nem igazán tudtak piackörzetet kialakítani, bár az tagadhatatlan, hogy amelyik településen voltak céhek, annak környékét elsősorban a céh tagjai látták el. Ez utóbbi megállapítás annyiban kiegészítésre szorul, hogy a megbízó, főként ha nemesember volt, gyakorlatilag bárkit megbízhatott az épület elkészítésével, ami azt jelentette, hogy akár más városból hívhatott mestert (pl. Kassáról, Egerből, Pestről gyakran szerződnek Miskolcra építők), akár céhen kívüli, kontárnak tartott és a céh által üldözött mesteremberrel is dolgoztathatott. Munka volt bőven mind a kassai, mind a miskolci mesterek számára saját városuk környékén, ebből következően nem nagyon voltak vitáik, nézeteltéréseik. A kassai és eperjesi, még a török időkben alapított céheket leszámítva az építők testületeinek nem volt annyi idejük és eszközük a céhes élet elmélyítésére, mint a régebben céhesedett mesterségeknek, ráadásul a céhkorszak utolsó évszázadában sem a közigazgatás, sem a közvélemény nem támogatta a céheket az általuk elvárt mértékben. A merev előírásokkal korlátozták a mesterek számának gyarapodását, a legények elégedetlensége ezért a kon114 Pl. Kassát erősítették meg ravelinekkel, elővédművekkel, illetve kazamatákat építettek az ágyúk számára Sárospatakon. 147