A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Gulya István: A kőműves- és kőfaragó-mesterség Északkelet-Magyarországon a 16-19. században

épületeknél gerendaállványzatot készítettek, melyek szintjeit rámpák kötötték össze a közlekedés és anyagmozgatás érdekében. A nagyobb tömegű építőanyagokat, főleg a köveket csigás kötéllel, fogas emelőkkel juttatták el a munkavégzés helyére, erre szolgáltak a már említett kúpos kiképzésű lyukak a faragott köveken. A falak felső részébe fal kötő vasakat építettek be, ez töltötte be akkoriban a koszorú szerepét. A fal nyílásokban faragott kőből alsó, oldalsó és felső áthidalókat helyeztek el vagy boltíveket építettek, a homlokzatot pedig párkányokkal tagolhatták, ami egyrészt díszítette az épületet, másrészt a csapadékvizet levezette a fal síkjáról. A belső boltozott mennyezeteket különféle, deszkákból készült alakzóívek segítségével falazták, amiket a kötőanyag megszilárdulásáig alátámasztottak. A falakat kívül-belül hígított mészhabarccsal vakolhatták durván falcsapóval, fröcskölve, vagy több rétegben felhordva és simítóval eldolgozva. A mennyezetet a vakolat jobb tapadása érdekében náddal borították. Az utolsó müvelet a meszelés (,fejérítés"), a vízzel föleresztett meszet meszelővel hordták fel a vakolatra.

75 A bemutatott munkafolyamatok és eszközök évszázadokon keresztül szinte változatlan formában öröklődtek tovább, amit számos írott forrás és képzőművészeti alkotás igazol. 6 A 16-17. századi várleltárakban felbukkanó kőműves és kőfaragó eszközök kissé finomított utódaival dolgoztak a 19. században is, sőt bizonyos eszközöket a mai napig használnak az építőiparban. A 20. század második felében a lakások komfortigényének növekedése új alapanyagokat, technológiákat és eszközöket honosított meg, de az építőmunka alapvető munkafolyamatai megmaradtak. A kőfaragásban nagyobb teret nyert a gépesítés, de az épületszobrászat még ma is alapvetően kézműves tevékenység. Építőanyagok Az építőiparban egyes időszakokban használatos építőanyagokról a fennmaradt épületek szolgálhatnának a leghitelesebb forrásul, ha az eltelt évszázadokban esedékessé vált javítások, bővítő és komfortnövelő átépítések nem formálták volna át azokat. Az építészek és régészek által egyes korokhoz köthető épületrészek mindenesetre hasznosak az építőanyagok azonosítása szempontjából, már ami azok származási helyét illeti, hiszen az időtálló szervetlen anyagok, mint a kő és a tégla, összetételük és jellemzőik alapján bizonyos területekhez kapcsolhatóak. Az anyagvizsgálat mellett az építkezésekkel kapcsolatos írásos források szolgálnak információkkal az építési munkák idejéről, az építőanyagok beszerzésének helyéről, körülményeiről, nem utolsósorban pedig költségeiről. Az építésre alkalmas kőben gazdag hegyvidékeken a fa mellett elsősorban a kő a fő építőanyag, a tégla a völgyekben, sík vidékeken terjed el inkább, mivel a nehéz kőanyag szállítása költséges volt és a háborús időkben számos akadályba ütközött. A költségek és a logisztikai problémák arra ösztönözték elődeinket, hogy a helyben vagy a szűkebb környéken fellelhető anyagokból építkezzenek, így ritkán fordulnak elő távolról származó anyagok, amiket nem lehetett helyiekkel kiváltani (pl. márvány, ami nem fordul elő Észak-Magyarországon). Zemplén megyéből vannak a legrégebbi adataink az építőanyagok származásával kapcsolatban. A Zempléni-hegység bővelkedett építésre alkalmas kőanyagban, az ura75

' FrecskayJ., 1912. 184-195. 76 Pl. a később tárgyalandó vármegyei és városi árszabásokban több-kevesebb részletességgel felsorolják az egyes munkafolyamatokat és azok árait. 77 Az egri vár 16. századi leltárában például az alábbi eszközök szerepelnek: „chakan, kétfelől való öreg chakan, kwkapa, kalapács, kő hasogató vasékek, kő hasogató fűrész, targonca, kő feleiemelő öreg olló szabás vas." Détshy M., 1963. 189. 140