A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Veres László: Északkelet-Magyarország asztalosipara a 16-19. században

látványos kifejeződéseként kell értelmeznünk a hagyományok felelevenítésén alapuló rendezvények sorozatát. A céhgyüléseken, alkalmi bálokon a cifra szűrben, magyaros ruhában összesereglett iparosok összetartozásukról és egymásra utaltságukról adtak tanúbizonyságot. 1861 áprilisában értesítették a városi hatóságok a céhszervezeteket arról, hogy az 1851. évi ideiglenes szabályozást hatályon kívül helyezték és ismét az 1848 előtti ipartörvény lépett életbe.

45 Az új helyzet a kontárokkal szemben jelentett elsősorban védelmet. Tapasztalhattuk, hogy az 1851. évi utasítás szerint a céhek csak rendkívüli esetben tagadhatták meg a céhbe állni szándékozó kontárok kérelmét. 1853-ban a miskolci asztaloscéh elzárkózott Lenkey Sámuel felvételétől „Miután a folyamodó a Magas Kormány rendelte hat vándor évek egyikét, úgy másikat, úgy azon túli idejét is csapongással s korhelykedéssel töltötte s folyamodványába kitett 16 évek lefojta alatt soha Mesternél nem dolgozott, s mi több feslett erköltse miatt Nejétől is elhagyatott, Kontárjogra Érdemesnek semmiképp sem ajánlhatjuk.", de ezt megelőzően 8 másik esetben már kellett teljesíteni a felvételi kérelmeket. 1852-ben két bizonyíthatóan tanult asztalosnak úgy adták meg a mesterjogot, hogy remeket készítenek és azt bemutatják. A többi asztalosnak - akik soha nem dolgoztak mesternél -, csak kontárjog adatott meg azon megjegyzéssel, „hogy Legényt, vagy Inast nem tarthatnak". A céhbe állás, vagyis a céhtaggá válás azért volt fontos a kontároknak, mert így a céhszervezet által biztosított vásározási, értékesítési lehetőségeket kihasználhatták.

46 1861 után majdnem egy évtizedig az átalakuló gazdaság, a kor igényeihez igazodó ipartörvény állt az érdeklődés homlokterében. 1872-ben véglegesen bekövetkezett az, amitől a céhes keretek között tevékenykedő kézmüvesiparosok féltek. Az életbe lépő 1872. évi ipartörvény értelmében véglegesen felszámolták a céheket, és az egykori iparos szervezetek szabad ipartársulatokká alakultak át. A céhek vagyona automatikusan átszállt az ipartársulatokra. A jogutód nélküli céhek vagyonát az állami és a városi hatóságok közreműködésével ipari célokra kellett fordítani.

47 Az 1872. évi ipartörvény életbelépését követően az asztaloscéhek is automatikusan feloszlottak és ipartársulatokká alakultak át. Az új szervezeti formába Kassán 52, Miskolcon 37 iparos tömörült. Tokaj-Hegyalján 47 asztalos iparos szerveződött az új társulati formába.

48 Az asztalosmesterséggel foglalkozó iparosok száma 1872-ben az összes vállalkozói engedéllyel rendelkező iparosság 4-5%-át tette ki, vagyis közepes nagyságúnak minősíthető. A 19. század utolsó harmadában az asztalosipar szépen prosperált. Mindez köszönhető az építőipar fejlődésének is. Az asztalos mesterek száma folyamatosan növekedett, és akár a 10%-ot is elérte az iparfejlődés során a központi helyzetű településeken. Figyelemre méltó fejlődést regisztrálhatunk Miskolcon. 1872-1900 között az építő- és a fafeldolgozó ipar fejlődött a legdinamikusabban a településen. 1872-ben a városi kimutatások szerint a 37 asztaloson kívül - amely az összeírásokban szerepel - 22 építő- és faipari mesterséggel foglalkozó kézműves volt még a városban: 5-5 ács és kőmíves, 4-4 bodnár és kerékgyártó, 2 festő-mázoló, valamint l-l esztergályos és kőfaragó.

49 Figyelembe véve a város magyarságát és lélekszámát, egyértelmű, hogy ennyi iparos nem elégíthette ki a helyi igényeket. A kimutatható létszámnövekedés ellenére ugyanaz mondható el az 1880-90-es évekről is. Az igények kielégítését szolgáló iparSzendreiJ., 1911.716. HOM. HTD. 76.10.3. Veres L, 2003. 365-366. Veres L., 1997. 349-351. L. Veres L., 370-375. Vö. Veres L, 1991.62-63. 100