A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 44. (2005)

Veres László: Északkelet-Magyarország asztalosipara a 16-19. században

céhtagok érdekeinek megfelelően. Az asztaloscéh mestereinek több mint fele a vásározásból biztosította létét, mint ez a céhjegyzőkönyvekből kiderül.

42 1843-ban Miskolcon hatalmas tűzvész pusztított. Kilenc asztalosmester háza is leégett. A város újjáépítésében az asztaloscéh tagjai is tevékeny szerepet vállaltak. Személyes adakozáson túl felhívással fordultak az ország asztaloscéheihez. Veszprém, Nagyvárad, Szatmár, Kolozsvár, Buda, Komárom, Gyöngyös, Tokaj, Eger, Debrecen, Győr, Pápa, Várasd, Szentes és Marosvásárhely céhszervezetei nyújtottak támogatást nekik. 1843 ezen túlmenően azért is jelentős évszám a miskolci asztalosok életében, mert ekkor deklarálták az iparosok szétválasztását a termelés és az értékesítés szempontjainak megfelelően. Konstatálták, hogy vannak műhellyel és bolttal rendelkező mesterek és vannak olyanok, akik csak a vásározásból élnek. A vásározó mesterek piaci esélyegyenlőségének megteremtésére a céhtagság elhatározta, hogy ezen túl „a vásárokon a mesterek nyílhúzással foglalnak helyet" nekik kijelölt területeken. Az 1848/49-es szabadságharcot követő évtizedek eseményeinek, majd a kiegyezés után kibontakozó iparfejlődés időszakának egyik lényeges kérdése az volt, hogy hogyan tudták a hagyományos céhes kézművesipar képviselői érdekeiket érvényesíteni? Képesek voltak-e az új gazdasági struktúrában korábbi jelentőségük megőrzésére, s volt-e gazdasági-társadalmi súlyuk ahhoz, hogy a gazdaság különböző ágazatai között számukra is elfogadható összhang alakuljon ki? Végezetül az sem lényegtelen kérdés, hogy a kézműves iparosság képes lett volna-e céhes keretek között a gazdasági fejlettség magasabb fokára jutni, illetve az új gazdasági szerveződési formák a múltba gyökerezve, vagy azoktól teljesen függetlenül alakultak-e? A 19. század második felének első évtizedében az iparpolitikai törekvésekben a céhrendszer felszámolását tekintették elsődleges feladatnak. Az alapvető változtatások igénye 1848-49-ben a forradalom és a szabadságharc időszakában is megfogalmazódott. A megszületett kormányrendeletek érintették ugyan a céhek életét, de alapvető változásokat nem eredményeztek. Az északkelet-magyarországi céhek nem tartották magukra nézve kötelező érvényűnek ezeket a rendelkezéseket, amíg azokat „törvényes polgári hatóság" ki nem hirdeti. Mivel erre nem került sor, a céhek szabályzataiknak megfelelően élték életüket. A hagyományoknak megfelelően tartották gyűléseiket, fogadtak fel inasokat, szabadítottak fel legényeket és saját ceremoniális rendjük szerint avatták fel a mestereket a céhláda előtt. A céhes iparosok a szervezeteik és egyáltalán a kézművesipar elleni nyílt támadást az 1851 elején kiadott „ideiglenes", de valójában közel egy évtizedig érvényben maradt iparűzés szabályozását tartalmazó utasításban látták. Az „ideiglenes utasítás" fenntartotta ugyan a céhkereteket, de új céhek alapítását már nem engedélyezte. A szabályozás eltörölte a remeklés szükségességét és a mesterjog megadását is. Kiragadta a céhek kezéből.

44 Az iparűzést hatósági engedélyhez kötötte. Általában a céhek minden lehetőséget kihasználtak a rendelkezések kijátszására. Továbbra is alkalmazták a remeklés hagyományokban gyökerező szabályzatait. Aki vonakodott remeket készíteni, az nem számíthatott a céh részéről sem legényre, sem inasra. Az engedetlen mestereket korlátozták a nyersanyagok beszerzésében és az értékesítésben egyaránt. Az 1851-ben kiadott „ideiglenes szabályozás" elleni tiltakozás a Habsburg uralom elleni demonstráció megnyilvánulási formája volt egyben. A passzív rezisztencia 12 Vo. HOM HTD. 76.10.3. 13 Szabad Gy., 1972.47-48. 14 Veres L., 2003. 365-366. 99