A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Szabó Irén: „Álljunk illően, álljunk félelemmel!” Az állás, ülés és térdelés szokásai a magyarországi görög katolikus vallásgyakorlatban

Az áldozati liturgia formájának kialakulása során fokozatosan jöttek létre a szertartás imádságait kísérő liturgikus gesztusok. A térdhajtás az eucharisztiában jelenlévő Krisztus tiszteletének jelévé vált. Ez a tiszteleti formája az eucharisztiának a 9. században kezdődött el, a 12. századra formálódott ki teljesen, és a nyugati egyházban csak a 17. századra szorítja ki a tisztelet régi formáját, a meghajlást.

39 A II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformja viszont a római katolikus egyházban erősen redukálta a térdhajtások alkalmait is. A térdeplés szokásának elterjedése a templomokban magával hozta az ún. térdeplőpadok megjelenését. A térdeplőpadok párhuzamosan jelennek meg a közösség tagjai számára készült ülőpadokkal. A 14-15. századtól kezdődően, amikor a templomokban már nemcsak a papság, hanem a hívek számára is vannak ülőpadok, az ülés és állás váltakozásával párhuzamosan a térdeplés szokását megerősítő és azt megkönnyítő térdeplőpadok is megjelennek. Az imádság gesztusainak átalakulása a templom berendezési tárgyainak megváltozásában is nyomon követhető. Egészen speciális tárgyi kultúrát is kialakíthat a térdeplés gesztusa. Angliában a Kelet-Sussex tartomány több anglikán templomában láttam, hogy a templomi padokban az előző pad háttámlájára fölakasztva, minden egyes ülőhelynél egy-egy keresztény szimbólumokkal díszesen kihímzett térdeplőpárna volt. A templomokban megjelenik a térdeplő, mint önálló, az ülőpadoktól független berendezési tárgy. A reformáció elterjedésével a protestáns egyházak imagyakorlatából a térdeplés kiszorult. A keresztvetéssel együtt radikálisan megszüntették, és különösen Németországban a katolikus imatartás sajátossága lett.

40 A felvilágosodás és a racionalizmus idején általánosan elvetették. Ennek ellenére az evangélikus egyházban hosszú ideig szokás volt a térdhajtás Krisztus nevének említésekor. Evangélikus gyülekezetekben a térdelés szokása sok helyen megmaradt az úrvacsora vétel, áldás, konfirmáció, esketés alkalmainál.

42 A magyarországi református egyházon belül a 19. században a térdepelve történő imádság a reformáció elárulásának számított, s például a református egyházból kiváló baptistákkal szemben a legnagyobb indulatot és megütközést keltő vádpont volt, hogy térdepelve imádkoztak.

43 A bizánci egyház nem ismeri a liturgia alatt a térdelés szokását, helyette a rövid lebomlás gesztusa szokásos, aminek formája: két térdre borulva az imádkozó a padlót megérinti mindkét kezével. Liturgikus előírás szerint a pap számára csak pünkösdkor van előírva a térdelés, az ún. pünkösdi „térdhajtási ima" elmondásakor. Az ettől eltérő gyakorlat meglepetést vált ki a hívekben. Erre utal Tolsztoj „Háború és béke" című regényének egyik részlete: „A mise derekán, elütően a szertartás rendjétől, amelyet Natasa jól ismert, a sekrestyés váratlanul előhozott egy zsámolyt - azon térdel a pap, amikor a pünkösdi imát olvassa -, és letette a királyi ajtó elé. A pap lila bársony süvegben kijött, megigazította haját, és üggyel-bajjal letérdelt. Mind követték a példáját és meghökkenve néztek egymásra. Ez az az imádság volt, amelyet az imént kaptak meg a szinódustól: ima azért, hogy Oroszország megszabaduljon az ellenség támadásától."

44 Ez az idézet is jelzi, hogy a keleti egyházban nem honosodott meg a térdelés szokása a nyilvános istentisztelet alkalmain. 9 Theologische Realenzyklopadie 1983. 153. 40 Ohm 1948 354-355. 41 Theologische Realenzyklopadie 1983. 153. 42 Ohm 1948. 355. 4i Szigeti 1986. 464. u Tolsztoj \959. 3. kötet. 82. 671