A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Szabó Irén: „Álljunk illően, álljunk félelemmel!” Az állás, ülés és térdelés szokásai a magyarországi görög katolikus vallásgyakorlatban

testhelyzete az imádságnak. A kereszténységben sajátos tartalmat nyer Krisztusra való vonatkoztatása által. Képi ábrázolása gyakori a keresztény ikonográfiában. A kora keresztény időszak képi ábrázolásaiban az imádkozó testtartás két leggyakoribb megjelenítési formája az állás és térdeplés. Mindkét imaformának megvan a kereszténységben a pogány és zsidó előképe. A térdeplés az ókori keletről átvett kifejezési formája a kultikus hódolat kifejezésének világi és egyházi uralkodó személyek előtt.

34 A térd meghajlítása tiszteletteljes félelmet fejez ki. A „Biblia embere akkor borul térdre, amikor esdekelve kérni akar valamit Istentől."

35 Az Ó- és Újszövetségben egyaránt a töredelmet fejezi ki, és a kérő, könyörgő magatartás megjelenítője. Péter apostol akkor hullik térdre, amikor a meghalt Dorkás feltámadásáért imádkozik (Ap.Csel. 9,40.), Pál apostol hasonlóképpen térdre borul a közösség véneivel együtt, amikor Miiétosztói búcsúzik (Ap. Csel. 20,36.), vagy amikor a tíruszi testvérektől vesz búcsút: „Ők pedig mindannyian elkísértek bennünket feleségeikkel és gyermekeikkel, kikísértek a városból és a parton letérdelve imádkoztunk" (Ap.Csel. 21,5). Nemcsak a közbenjáró imának testhelyzete a térdeplés, hanem „a betegek és hozzátartozóik is térden állva kérik Jézustól a gyógyulást (Mk 1,40. Mt 17,14.). De a gazdag ifjú is térdre hull Jézus előtt, amikor kifejezi, hogy követni szeretné őt (Mk 10,17.)."

36 Maga Jézus is térden állva könyörög az Atyához a Getszemáni kertben, hogy ha lehet, múljék el tőle a szenvedés pohara. A térd meghajlítása vagy maga a térdeplés testhelyzete egyet jelent azzal, hogy érzékelhető módon elismeri a kérő, imádkozó ember annak a fölségét, aki előtt ezt a gesztust gyakorolja. Ez az ősi mozdulata a bünbánatnak az őskereszténység korában nemcsak, mint imádkozó testtartás volt ismert a szakrális életben, hanem a profán világban a rabszolgáknak, a foglyoknak a kegyelemért folyamodó, kérő mozdulata is volt. Az imádás és hódolat gesztusaként a térdeplés egészen a földre borulásig fokozódhatott. A kora kereszténység korában az istentiszteletek rendjének kialakulásával egy időben az egyházatyák számtalan szabályt fogalmaztak meg a térdeplés idejére és módjára vonatkozóan. Az istentiszteletben a térdeplés sokáig kivételes testhelyzet maradt, sokkal inkább voltjellemző az otthoni magánimádságban vagy az istentiszteleten kívül gyakorolt imákban. A térdeplés kezdetektől az egyéni magánimádsághoz tartozott. A térdeplés bűnbánati jellege meghatározta, hogy mikor gyakorolhatják azt a nyilvános istentiszteleteken. Az első niceai zsinat (325) 20. kánonja kimondja: „Minthogy vannak némelyek, akik vasárnap és Pünkösd napjaiban térdet hajtanak - hogy minden egyházmegyében mindent egyformán tartsanak be -, úgy döntött a szent zsinat, hogy állva mondjuk az imákat." Ez a kánon egy régi egyházi szokást emel kánoni erőre, amikor megtiltja a vasárnapi, valamint húsvét és pünkösd közötti időben a térdeplést. Ezek az időszakok a feltámadás örömünnepének a napjai, amikor a bűnbánatot, szomorúságot, töredelmet és vezeklést kifejező térdeplés gesztusa ellentmondana az ünnep tartalmának. Nagy Szent Bazil az egyház íratlan hagyományait rögzíti írásban, amikor lejegyzi és megmagyarázza a térdeplés és állás szokását és használati idejét. A térdhajtásról azt írja, hogy „minden térdhajtásnál és felállásnál a cselekmény arra mutat rá, hogy a bűn lehúz minket a földre, meghívásunk azonban a mennybe szól..." 38

. Lexikon der Christlichen Ikonographie 2. 85-86. Bunge 2000. 118. Uo. Berki 1946.66. Nagy Szent Baszilezios 1983. 148. 670