A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Alabán Péter: Paraszti gazdálkodás és társadalom Domaházán a dualizmus idején és a Horthy-korszakban

böztetni: amíg a csorda (szláv eredetű kifejezés) a fejőstehenek és kisborjaik naponta kijáró csoportját, addig a gulya (egyes helyeken ehelyett a barom szót használják) a tartós ideig, ridegen tartott marhaállományt jelenti, amely a távoli legelőkön vagy az erdőkben tanyázott még késő ősszel is. Özv. Kiss Vendelné tsz-nyugdíjas ökörgulyára és kisgulyára emlékszik. Az előbbit a meredek oldalú Mánásba [Mánás dűlő], utóbbit pedig az Asztag-völgybe hajtották, ahonnan csak szombatonként tértek vissza.

23 A falunak ugyanakkor három csordája volt, melyekre a természetben bérezett, sorkosztot (5/4-ed rész vagy 1 véka gabona és 1 Ft) kapó csordások vigyáztak. A csordákat többnyire a Keselyűs bikk, Kaba-völgy, Benedek-völgy, illetve a Szoros-völgy, Sózó, Miklós fája nevű határrészeken legeltették. A szarvasmarhafajták közül a borsodi Bükk hegység más falvaihoz hasonlóan itt is a szürke magyar fajtájú marha volt a domináns, amit később a „verestarka" tehén követett. Utóbbit az 1870-1880-as években az arlói Fáy Manó terjesztette el a környéken a Rima völgyéből behozva,

24 Domaházán azonban csak 1925 körül jelentek meg az első példányok belőle, számuk azonban meg sem közelítette a másikét.

25 Az ökröket fuvarozásra, az 1960-as évekig pedig szántásra egyaránt használták, de vitték őket vásárra is Ózdra, Pétervásárára, Edelénybe és Rimaszombatba. A sertés nyájakat őrző kondások száma szintén kettő volt a faluban, bár korábban az egyes hadak - az előző esethez hasonlóan - saját alkalmazottal rendelkeztek. Eredetileg a konda a tavasztól őszig legelőn tartózkodó sertések csoportjának elnevezése, de használatos volt rájuk a nyáj kifejezés is. Az 1894-ben született mezőrendőrségi törvény (XII. te.) értelmében a sertések legeltetését megtiltották azokon a legelőkön, melyeken juhok, lovak és szarvasmarhák tartózkodtak. A fogalmak közül végül a csürhe kifejezés a csürhés felügyelete mellett tavasztól őszig naponta kijáró nyájra vonatkozott. A csürhés bére kb. 45 kg búza és 70-80 Ft lehetett ekkor. A Domaháza környéki erdőségek nagy számának köszönhetően a faluban (továbbá az Északi-középhegység nagy részén) az extenzív sertéstenyésztésnek a főképp erdei legeltetésből és makkoltatásból álló tartásmódja terjedt el. A makkoltatás általában a késő őszi hónapokban (október, november) vette kezdetét, amikor az állatokat felhajtották a saját vagy bérelt erdőkbe, ahonnan gyakran csak az újév után tértek vissza. A falusi kondásoknak - Molnár Balázs kéziratban fennmaradt feljegyzéseinek köszönhetően - még a nevét is ismerjük az 1890-es évekből: például az Elek sor kondása Szabó duricskó János volt, aki három fiával őrizte a kb. 250-300 darabból álló nyájat. „Régen kisasszony napján [szeptember 8-án] hajtották ki s minden második héten hazahajtották, azért, hogy számba vegyék a nyájat és sózzanak."

26 A sózás azt jelentette, hogy a disznó korpából álló moslékadagjába sót is kevertek. Más területeken ehelyett már állati eredetű anyagokat használtak az etetés során. A társadalmi struktúrával magyarázható, hogy Domaházán a sertésnyájakat még a századforduló táján is nemzetségi alapon szervezték meg. Az Elek had kondása 1890 körül Tajti József, a Holló hadé Holló leleszi Sándor, a Kisbenedeké Nóvák István, míg a falu csürhése Kurucz László (korábban bojtár) volt. Életmódjukat és a konda legelőjárását jól szemlélteti az alábbi elbeszélés: „A hollószögiek kondája a mai kaszáló előtti kis guliba [kunyhó] körül tanyázott. Ugy az eleksori, mint a hollószögiek kis tanyája [kunyhó és gallyakból összetákolt karám] számtalanszor elpusztult, de a kondások mindenkor azon a helyen építették fel. 23 Interjú özv. Kiss Vendelnével (sz. 1927). Készítette: Alabán Péter és Kiss Szabolcs; Domaháza, 2001. augusztus 25. 24

MolnárB., 1951. 15. 25 Molnár B., 1963.36. 25 Molnár B., 1951. 14. 652