A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Goda Gertrúd: Europer műremekkel egy miskolci legenda nyomában (Elisabeth Vigée-Lebrun- és Latkóczy Lajos-kutatás az Internet segítségével)

Firenzében a nagyherceg Antoinette fivére volt, s az ö tulajdonát képezte az Uffizigyűjtemény. Amikor III. Ferdinánd Vigée-Lebrunnel tárgyalhatott, nagyon kézenfekvőnek látszik, hogy olyan műalkotásra gondolt, ami a királyi család iránti elkötelezettséget is ki fogja fejezni. Ez az elvárás egyáltalán nem jelenthetett idegen dolgot a művész szándékától! Sőt, talán maga vetette fel annak lehetőségét, hogy mintegy „kép a képben" elv szerint Mária Antoinette-tel tulajdonképpen kettős arcképét festi meg az Önarcképgyűjtemény számára! Érdemes megfigyelni, hogy az itt alkalmazott kompozíciós elrendezést - amitől nem idegen a legnagyobb felületek elve sem - már sikeresen alkalmazta 1781-ben egy nagyon megnyerő, de Mária Teréziáról már posztumusz festett arcképen is! Ezúttal a művésznő magát egyszerű, otthoni, vékony bársony (a fésülködő köntöstől alig különböző) öltözetben ábrázolja, amit a kézelőnél és a nyakánál gazdag fodordísszel dekorál. (Valószínű, hogy e kimódolt viselet a művészi hatás fokozásra érdekében történik.) A csaknem feketébe hajló, zöld öltözethez a sokszor megörökített cseresznyeszínű, könnyed sálöv járul. Haja még enyhén rizsporos, de már szabadon keretezi a szőke göndör haj a nyílt tekintetű kedves arcot, jól mutatván: a nehézkes parókák ideje a forradalommal lejárt. A romantikusan felillesztett, világos főkötő tovább segíti a kiemelést az egyébként közömbös környezetből. Az ifjú hölgy magabiztos, elragadó női bájjal néz ki ránk. Azután a figyelmet munkálkodó jobb kezére tereli, amivel a vázlatszerüen felvetett Mária Antoinette-portrén dolgozik. Az élettel teli arcnak mintegy ellenpontja a már csak emléknek tűnő királynéi képmás. Még ekkor nem vették fejét Mária Antoinette-nek, de már eltemette trónörökös kisfiát, aki a forradalom évében, még betegségben hunyt el, s előrevetette árnyékát ezer jelével a tragikus jövő. Minden oka megvolt arra a festőnek, hogy a még ezek után is méltóságos arckifejezés mögött a már átélt fájdalmat és a kilátástalanságot megmutassa, ami független az ember társadalmi helyzetétől. A büszke, de hűséges alattvaló magától sokkal puritánabbul, - de lényegesen magasabbra helyezve - szinte csak jelzésszerű öltözékben, az egykor oly fontos paróka nélkül (betegségében előbb megkopaszodott, majd gyermekei elszakíttatásakor egy csapásra megőszült), ékszertelenül, talán a nyakláncpernek nevezett rágalmakra utalva búcsúzik e képpel nagylelkű patrónusától. Hogy a műnek sikere volt az európai forradalmi hullámtól reszkető arisztokrácia körében - magától értetődik. De mégis azt kell mondanunk, maradandó sikerét nem ennek köszönheti, hanem annak a tiszta hanghordozásnak, amivel a tehetséges alkotó a drámával teli közlendőt is képes kifejezni az önarckép ürügyén. Az emlékirat alapján tudott, hogy többször megfesti e művét.

27 A 2004-es év nyarán Miskolcon látott kép e firenzei „prototípus" csaknem feles méretű, kicsinyített verziója. S ezt tudatosan írom, hogy verzió, mert nem csak az indokolja az eredetiséget, hogy főműnek beillő kvalitást mutat, hanem azok a változtatások, amit megejt a festő, olyanok, amik a másolót köteleznék a hűségre. A látszatra azonos testhelyzet, arckifejezés, gazdag vetett árnyékhasználat mikéntje éppen arra példa számomra, hogy az invenciókkal teli művész nem cópiát fest, hanem müvet alkot! Figyelemre érdemes az is, hogy E. Vigée-Lebrun csak kevés kivétellel írja alá munkáját. Ezen sincs szignó, de ahogyan azt a másolás etikettje megkívánná, a másoló személyére sem történik utalás. - így hát ezt a feltevést elvethetjük, ugyanúgy, mint a hamisításét is, amihez az eredetiség alátámasztása érdekében a képen nem történik utalás!) Internet Google - Vigée Le Brun's'Paint - Art Page 6. 591