A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Csíki Tamás: A néprajz- és történettudomány kapcsolatának problémái a dualizmus időszakában és a két világháború között

népi nemzet fogalmával helyettesítette, s a politikai életből kirekesztett nép mindennapi életének átfogó: települési, demográfiai, etnikai és felekezeti sajátosságait kívánta vizsgálni.

14 Miként Mályusz fogalmazta a Népiség története c. programadó írásában: „a föld, a lakosság és a kultúra az állam hatalmas boltozatú építménye alatt szorosan összefonódó életet élt, vagyis az emberek nemcsak állampolgárok voltak, hanem ezt megelőzőleg vallási, kulturális, faji és nemzeti közösségek részesei is... Az elszakított magyarság százezrei valamennyien hordozói egy sajátságos, népivé lett kultúrának, amely egyrészt helyenként rokon vonásokat, kölcsönhatásokat tüntethet fel a szomszédos, más nemzetiségű népekkel, de amely másrészt maga is szerves, el nem választható része az egész magyar kultúrának. Bizonyos lelki sajátságok, etnikai alapvonások határozzák meg ezt a népi műveltséget, amelynek megnyilvánulását eddig a nyelvben, főképpen pedig »etnográfiailag« leírható szokásokban vettük észre." A tudománypolitikai, illetve a szakmai-módszertani kapcsolatok további kimunkálásához azonban szükséges lett volna a nép fogalmának pontosabb meghatározása, a nemzeti tudomány pozíciójához pedig tartalmának kibővítése. Mert a két világháború között a széleskörűen elterjedt vulgus in populo elvének megfelelően, s nem függetlenül az 1920-as, '30-as évek társadalmi valóságától, a hazai etnográfia a falusi népesség vizsgálatára koncentrált, s a domináns paraszti népfogalmat - a feltételezett ősi műveltségegység jegyében - legfeljebb a falusi iparosokkal és egyéb átmeneti rétegekkel egészítette ki, míg a gyári munkásságot s általában a városi népességet figyelmen kívül hagyta (amit Mályusz az etnográfiáról tartott egyetemi előadásaiban maga is kifogásolt).

16 Ráadásul ez a szűkre szabott népfogalom, továbbá a népi kultúra önállóságának tézise a társadalmi kontextusaitól megfosztott, homogenizált népi világ megkonstruálásához járult hozzá. Akkor is, ha utóbb, a '30-as években felerősödtek azok az eszmeipolitikai törekvések, melyek a néprajztól a „történeti" és a „népi" kultúra kapcsolatának, sőt a két műveltségréteg egységének igazolását várták el, miként azt pl. az Eckhardt Sándor szerkesztette, 1941-ben megjelent Úr és paraszt a magyar élet egységében c. tanulmánykötet címében is kifejezte.

17 Látható tehát, ha a népiségtörténet és a néprajztudomány a magyar kultúra és etnicitás autonómiájának, illetőleg kontinuitásának tézisével talált eszmei rokonságra, ezt a nép fogalmának némiképp eltérő értelmezése tette bizonytalanná. Hasonló ellentmondásra bukkanunk, ha a szemléleti-módszertani közeledés lehetőségét vizsgáljuk, aminek csupán egyetlen összetevőjét emeljük ki. Igaz, a néprajzi látásmód meghatározó vonása: a megfigyelt elemi vagy partikuláris egységek részletes analízise, korántsem összeegyeztethetetlen a népiségtörténet lokális közösségeket előtérbe helyező szekcionális szemléletével.

18 Mályusz úgy fogalmaz, hogy a politikai történettel szemben „a gazdaság- és a társadalomtörténet olyan feldolgozható problémák százait nyújtja, amelyek tipikusan helyi jellegűek, csak az illető területen végzett kutatások révén oldhatók meg, s amelyek nem adalékszerűek, hanem - noha az egész fejlődés kis részét képezik - kerek, egységbe foglalható, önálló részle14 Gyáni i. m. 2003. 72-75. 15 Mályusz E., 1932.238-239. 16 Mályusz E., 1994. 114-115. 17 A Magyarságtudományi Intézet által szervezett előadássorozat, amely pl. a nép- és műkóltészet, a nép- és műzene, a liturgia és a néphit kapcsolatát, illetőleg a népiesség vagy a népi és úri műveltség tárgyi néprajzban való megjelenését vizsgálta, maga is a népi kultúra és hagyomány ideológiai konstrukcióját erősítette. 18 Gyáni i. m. 2002. 36-37. 528