A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 43. (2004)

Papp János: Egy bükkaljai település gazdasága és társadalma a 16-20. században

tevékenységéhez kötődött, akik a mezőgazdaságból nem tudtak megélni. A fentebb említett faeszközökön kívül gyártottak még: tarlógereblyét, kocsikereket, faboronát, csörgős guzsalyokat, fakanalakat, csigacsinálókat, mángorlót, vályúkat, egérfogót, tekenőt, sütőlapátot, stb.. tavasszal szerszámnyeleket, aztán aratásig jármokat, petrencéket, kasza- és gereblyenyeleket, aratás után pedig seprőféléket készítettek. A Bükk-vidék famunkára specializálódott háziipara lényegesen hatott az érintkező területek, s nemegyszer a távolabbi alföldi régiók tárgyi kultúrájára is. Fahamut is vittek alkalmanként árulni. Kisgyőrből vannak adatok arra, hogy télen összegyűjtötték a tűzhelyből a hamut, amit ezután tavasszal átszitáltak, zsákokba raktak, s az alföldi tanyákra vittek eladni, ahol ezt a ruhanemű lúgozásához használták fel. A 18. század közepétől a 19. század közepéig jelentős erdei ipar volt a Bükkben a hamuzsír készítése. Ezt bükkfából égették, üveggyártásra, és más vegyi folyamatok végzésére használták fel. Bár a század közepén a fa a Habsburg-monarchiában is egyre inkább kereskedelmi jelentőségre tett szert, az osztrák gazdaságpolitika változatlanul elsősorban a bányák belföldi faellátását szorgalmazta. Az 1772-1779. évekből rendelkezésre állt térképek azt mutatták, hogy az egész diósgyőri uradalomnak ekkor már megvolt az erdészeti szervezete. Az uradalom területét pagonyokra tagolták. Ilyen pagonyok a szentléleki, újhutai (Bükkszentkereszt), diósgyőri, mocsolyási és a parasznyai pagony. Kisgyőr esetében Mocsolyáson lakott a számvivő (Rechnungsführer) és egy erdőőr (waldhütter). A szénégetők és a fuvarosok is a bányászat, később a vasgyár munkatársai voltak. Erdészeti üzemtervek 1815/18-ban készültek német nyelven a fentebb megnevezett pagonyok számára. Ez az ütemterv elvileg 1877-ig volt érvényben. Gyakorlatilag a vágássorozati térképre csak 1837/38-ig vezették rá az évi vágásokat. Az erdőmesternek gondoskodnia kellett az erdei méhészkedésről, a szesz és az ecet előállítására alkalmas erdei termések, gyümölcsök begyűjtéséről, kő-, agyag- és kőszénbányászatról.

53 1858-ban, a Magyar Királyságban és Erdélyben megszüntették a főerdő-felügyelőségeket. A kincstári erdők ügyeinek intézésére erdészeti osztályokat állítottak fel. A kiegyezés után felvirágzott faértékesítési rendszerben a diósgyőri kincstár az erdő kitermelését, az erdei választékok előállítását és értékesítését az úgynevezett favállalkozóknak adta el.

54 Kisgyőrben ekkortájt alakultak ki az erdőtársulatok. Külön volt a közbirtokossági erdőtársulat, az úrbéres telkesek legelőtársulata és a zsellérek legelőtársulata. Az elkülönítésnél megállapították az egyteleknyi illetőséget. Az erdőbirtokosság az önmaguk közül választott elnökség igazgatásával, közigazgatási felügyelet mellett közösen használta az erdőt. Bevételt jelentett a falunak a fával való gazdálkodás. A legeltetési társulatok is osztottak fajutalékot a jogosultak között arányosan. Az adót is a közpénztárból fizették. A tarvágásból származó bevétel egy részét erdőtelepítésre fordították. A kidöntött szálfákat lóval, ökörrel kellett lehúzgálni a meredek hegyoldalról egy rakodótérre. Majd a fafaragó emberek helyben faragták a vasúti talpfákat és bányafákat a vastag szálfából. A Kisgyőr környéki faszénégetéshez csak néhány család munkájára volt szükség. A faszenet a fuvarosok lovasszekérrel szállították az emődi állomásra vagy Miskolcra. A mészégetéshez helyben volt a mészkő és a fa is. Bár ezt a munkát többnyire a bükkszentkereszti szlovákok végezték, fuvarozását inkább a kisgyőriek.

55 51 VigaGy., 1986.96-104. 52 Kolossváry Sz.-né: 1975. 142. 53 Kolossváry Sz.-né: 1975. 148-151. 54 Kolossváry Sz.-né: 1975. 145-153. 55

HOMNA461 9-11. 480