A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 42. (2003)

KÖZLEMÉNYEK - Szilágyi Miklós: Személyes vélemény a néprajztudomány helyzetéről készült előterjesztéshez – 1977.

d) Társadalmi igény (esetenként ugyan túlhangsúlyozott program jegyében fogant igény) a Magyarországon élő nemzetiségek néprajzi vizsgálata. Ehhez az igényhez a magyar néprajz intézményei eléggé tartózkodóan alkalmazkodnak, s több jel mutat arra, hogy a kezdeményezést átengedik az amatőröknek. (Az ellenpélda: a Néprajzi Társaság nemzetiségi szakosztályának megalakítása és a Társaság gondozásában megjelent tanulmányköteteknek a magyar kutatásokkal egyeztetett eredményei.) Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az eddiginél nagyobb figyelmet kellene fordítania szaktudományunknak a magyarországi nemzetiségek kutatására; nem hiszem, hogy mulasztás terhelne valakit is. Az amatőr tudományoskodás előtérbe kerülése azonban (különösen ha pánszláv, pángermán stb. ideológiai alapokon áll) politikai veszélyeket is rejthet: tápot adhat a szomszéd országokban élő magyarság helyzetére hivatkozó nacionalizmusnak. A magyar néprajzi kutatás feladata ezért, hogy a paraszti kultúra internacionalizmusát megmutassa, ha kell, a nemzetiségek kezdeményezte törekvésekkel vitatkozva is. A probléma kettős: a) a köztudatban olyan kép alakult ki, mintha a Magyarországon élt nemzetiségek szuverén, a magyar paraszti kultúrától független szlovák, német stb. kultúrát teremtettek és hagyományoztak volna, pedig - igen gyakran - a „szlováknak", „németnek" állított kulturális elemek csak a történeti időnek és a paraszti élet kelet-középeurópai terének pontosan értelmezhető koordinátáiban tűnnek a nemzetiségek specifikumainak; b) nem kívánatos napi politikai jelentést kaphat a nemzetiségek kulturális különbségeinek hangsúlyozása, ha nem kap ugyanilyen hangsúlyt - a múltról szólva - az együttműködés, a kölcsönös hasonulás megannyi ténye, a jelenről szólva a kultúra integrálódásának természetes folyamata. Mindez természetesen nem jelent problémát mindaddig, amíg nem határozza meg olymértékben a mindennapi kulturális tevékenységet, mint napjainkban tapasztaljuk. Amíg nem alakul ki a népművészeti együttesek, páva-körök szereplése nyomán olyan látszat, mintha pl. Békés megye paraszti kultúráját - most, a XX. század második felében is! - csak a nemzetiségi kultúrákkal jellemezhetnénk. 2. Káderhelyzet a) A 40-50 év alatti, státusban lévő néprajzosoknak egyetemi szintű néprajzi szakképzettséget lehetett és kellett szerezniük a budapesti vagy a debreceni egyetemen. Vagyis szaktudományunk „derékhadának" - elméletileg - egységesen iskolázottnak kellene lennie. Sajnos nincs egészen így. A néprajzi (elsősorban muzeológusi) státusban lévők között feltűnően sok az autodidakta, illetve olyan kutató, aki nem szervezett képzési formára, hanem csupán speciálkollégiumok látogatására hivatkozhat. Ha újra és újra felbukkannak a muzeológusok között egyetemi szakképzést nem kapott fiatalok és idősebbek, ez - látszólag - a társadalmi igény és a szakemberképzés folyamatosan jelen lévő aszinkronjára mutat. Ugyanakkor mindkét egyetemről folyamatosan kerülnek ki olyan néprajzosok, akik már a végzés pillanatában „eltűnnek". 18-20 év távlatában becslésem szerint - a 30-^10%-ot is eléri a néprajzi szakképzettséget szerzett, de nem a szakmában dolgozók aránya. Abban korántsem lehetünk biztosak, hogy azok, akik egyetemi képzettségük ellenére - nem tudtak (vagy nem akartak?) néprajzos állást vállalni, nem voltak kellően felkészültek, s ezért szorultak háttérbe a muzeológusként alkalmazott autodidaktákkal szemben. Ha így lenne, nagyon rossz fényt vetne mind az egyetemi felvételi rendszerre, mind a képzés színvonalára... 663